Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

PÓCSIK ANDREA: Válogatott cigányképek. Cigányábrázolás a magyar játékfilmekben a hatvanas évektől napjainkig

get, ám itt az allegorikus stilizáció következtében erősen folklorisztikus színezetben tűnnek fel, a cigány származású főhős hozzájuk való viszonya is ellentmondásos módon jelenik meg. A hangsúly az emberi életkörülmények, valamint az egyenlő személyes és kollektív jogok hiányának, az ideológiai szólamokkal ellentétesen megvalósuló társadalmi valóságnak a megmutatására tevődik. A szociológiai aspektus kizárólagossága egyértelműen jelzi, a korszak alkotóinak nem volt rálátásuk a magyarországi romák egymástól igencsak eltérő csoportjainak etnikai, kulturális jellemzőire, látókörükbe teljesen természetes módon a kutatások középpontjában álló szociális problémák és társadalmi rétegződés, az azzal összefüggő tényezők (lakhatás, foglalkoztatottság, iskolázottság stb.) kerültek. A társadalmi kérdések kritikus hangnemű megfogalmazásához a virágkorát élő dokumentarizmus kínált tökéletes eszköztárat. A fegyelmezett alkotói hozzáállás (amely leginkább Schiffer Pált és Gyarmathy Líviát jellemezte) olyan puritán ábrázolásmód megválasztásával párosult, amelyre a nemzetközi filmművészet romaábrázolásában is kevés példa akad. A szocialista magyar filmgyártás rendszerében nehezen bár, de sikerült a terveket megvalósítani. Schiffer Pál feljegyzései tanúskodnak arról az évekig tartó küzdelemről, amelynek során meggyőzték az illetékeseket az új műfaj várható sikeréről, valamint különféle magyarázatokkal elkerülhették az újfajta szociológiai szemléletet tükröző, aktuális társadalmi kérdésekre vonatkozó cselekményelemek cenzúrázását. A hatvanas-hetvenes években a cigányokkal kapcsolatos tematika egyike volt azon rendszerbírálatra módot adó kérdéseknek, amelyeknek feldolgozása a legfontosabb stílusirányzat, a dokumentarizmus keretein belül megvalósulhatott. 1989 után azonban változott a „cigányfilmeknek" a filmtörténeti folyamatokban elfoglalt helye. Sorban készültek olyan marginálisnak mondható alkotások (Szederkényi, Pálos-Czabán, Szőke, Malgot filmjei), amelyek a formálódó roma kulturális identitást és az azt befolyásoló társadalmi folyamatokat kísérelték meg feldolgozni. Az alapvetően formalista kifejezésmódot egy reflexión alapuló, kérdező, önmaga elé tükröt állító szerzői attitűd motiválta. Ennek alapján erős szellemi közösség jellemzi Szederkényi, CzabánPálos és Szőke András müvét. Az empatikus megközelítés alapján érdekes összefüggés feltételezhető a szerzőknek a magyar filmgyártásban betöltött szerepével. Mindannyian független filmkészítők, akiknek „kívülállása", periferikus helyzete párhuzamba állítható a többnyire hátrányos helyzetű, előítéletekkel sújtott etnikai kisebbség marginális helyzetével. Ezt az attitűdöt más, de ideillő vonatkozásban a szociálpszichológia is számon tartja. Erving Goffman a stigmatizált személyiségekről írt tanulmányában (Goffman 1998) rámutat, hogy a társadalom diszkreditált jellemvonásokkal felruházott tagjaihoz megfelelő, „egészséges" viszonyulást többnyire a „sorstársak" vagy a „bölcsek" képesek kialakítani. Ez utóbbi, különös jelzővel azokat a „szélre sodródott embereket" illeti, akik nem tudásukból, hanem (akár intézményekben szerzett) tapasztalatukból, érzékenységükből eredően könnyebben teremtenek kapcsolatot stigmatizált egyénekkel. Ez az attitűd - úgy tűnik - nemcsak személyes kapcsolatokban nyilvánulhat meg, hanem az ábrázolásmód megválasztásában is: a bizonytalanság, a segítőkészség, a megérteni akarás a kérdő és nem a kijelentő módnak megfelelő filmnyelvi eszközök megválasztásával, a személyesség előtérbe helyezése mind olyan jellemzők, amelyekből ez a fajta gondolkodásmód építkezik. Néhány esetben az ábrázolás fontos stíluseleme az irónia, a humor, amellyel hol sikeresebben, hol sikertelenebbül sikerül oldani a téma feldolgozásának nehézségeit