Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

K. HORVÁTH ZSOLT: Az idő újabb cáfolata. Historiográfiai széljegyzetek az idő fogalmának dekomponálásához

Husserl az I. §-ban kizárja az „objektív idő" létét a fenomenológiai vizsgálódások köréből; tehát nem az objektív idő létét zárja ki, mindössze a fenomenológiai értekezés köréből száműzi azt. „Objektív tekintetben minden élménynek, mint ahogyan minden reális létnek és létmozzanatnak is meglehet a helye az egyetlen objektív időben - így az időészlelés élményének és magának az időképzetnek is. Vizsgálódás tárgyául szolgálhat egy élmény akár egy időkonstituáló élmény - objektív ideje is. Továbbá érdekes lehet az a kísérlet is, amely azt próbálja megállapítani, hogy az az idő, amely az időtudatban mint objektív tételeztetik, milyen viszonyban áll a valóságos objektív idővel, hogy vajon az időintervallumokra vonatkozó becslések megfelelnek-e az objektív valóságos időintervallumoknak vagy miként térnek el azoktól." (Husserl 2002:14.) Másképpen fogalmazva, az egyéni időtudatban végbement változások miként viszonyulnak az objektív időhöz, melynek idejét a kronológiák és az egyre egységesedő naptárak, kalendáriumok kanonizálják, ugyanakkor a történeti időben végbement jelenségek, események vagy folyamatok hogyan képződnek meg az egyéni időtudatban. „Az időfelfogások - írja Husserl -, azok az élmények, melyekben az objektív értelemben vett idői megjelenik, fenomenológiai adatok." (Husserl 2002:16.) Tehát nem az a kérdés, hogy milyen viszonyt állíthatunk föl az időtudat és az objektív idő között, „mivel a megélt most [...] önmagában véve nem az objektív idő egy pontja" (Husserl 2002:16), hanem azt nézzük, hogy a tudatlefolyás (például a valakihez hozzárendelt tudat) immanens idejében az objektív idői hogyan jelenik meg. „A fenomenológiai analízis révén az objektív időből semmit sem találunk meg." (Persze Husserlnél a kérdés kifejtése jóval összetettebb; megjelenik az „ősbenyomás", a „retenció", a „visszaemlékezés", s ezek vetületében tárgyalja az emlékanyag módosulását.) „Mindenesetre meg kell figyelnünk - mondja Paul Ricour Husserl előadásairól írt értelmezése -, hogy a fenomenológus nem tudja megkerülni [...] egy bizonyos homonímia elfogadását a »tudatlefolyas« és a »világ idejének objektív lefolyasa« között [...]" (Ricoeur 1985:45). Ezzel azonban, bocsátja előre Ricour, mint az időről való valamennyi filozófiai gondolkodás, ez is aporetikus helyzetben marad. Voltaképpen nincs egyszerű, tiszta és egyértelmű időtapasztalat, a temporalitás létmódja maga aporetikus. Az európai gondolkodásban benne van egyfelől az ágostoni „lélek idejének", másfelől az arisztotelészi „világ idejének" eltérő tradíciója; az apóriát tehát nem feloldani kell (mivel lehetetlen), hanem megkísérelni valahogyan termékennyé tenni azt a gondolkodás számára. Kérdéses persze, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, s ha igen, hogyan. Világos persze, hogy az egyes társadalomtudományok esetében nehézkes, sőt lehetetlen tisztán filozófiai megalapozású gondolatokkal alátámasztani egy vizsgálatot. Ismeretes, hogy a filozófiai problémák csak igen megkésve, hangsúlyaikban, kifejtésükben jelentősen módosulva kerülnek át az empirikus társadalomtudományos gondolkodásba. Az idő fogalmának újraértelmezése az 1960-1970-es évektől több, egymással párhuzamos úton ment végbe, sőt gyakran bármiféle explicit módon kimutatható kapcsolat nélkül. Husserl és kisebb részben Henri Bergson hatása a szociológus Alfred Schützre (1984) majd Schütz hatása a Berger-Luckmann szerzőpáros tudásszociológiai értekezésére vitathatatlan (Berger-Luckmann 1998). Az 1970-1980-as évektől a szociológiában isfőként az élettörténeti kutatások nyomán - egyre nagyobb igény mutatkozik az idő dekomponálására, az élettörténet elgondolására a nagyobb szociológiai szekvenciák alatt;