Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

K. HORVÁTH ZSOLT: Az idő újabb cáfolata. Historiográfiai széljegyzetek az idő fogalmának dekomponálásához

legyen elég itt a teljesség igénye nélkül a Dániel Bertaux, Franco Ferrarotti, Martin Kohli nevével jellemezhető vonulatra utalnom.

6 Episztemológiai beállítódásuk nagy hátránya azonban, hogy benne maradnak az objektív/szubjektív oszcillációban, s nem dolgoznak ki valóban sajátos - az életút percepciójából kiinduló - időfelfogást. A legradikálisabb talán Kohli, aki bevezeti a - szintén husserli hatást mutató - „saját idő" fogalmát, s ennek az idősíknak a függvényében rendezi el az ennél nagyobb léptékű problémákat. Vélekedése szerint ezt az legitimálja, hogy a „modern ember fejlődéstörténeti elképzeléseiben az élet mintegy az én által és az én köré szerveződik", s ennek legmarkánsabb bizonyítékát az önéletrajzszerű írások megszaporodásában látja a modernitás kezdetétől (Kohli 1990:179). Az „én" és a köré szerveződő „saját idő" tehát a legfontosabb szervezőinstanciává vált. Visszatérve azonban a korábbi szálhoz, meg kell állapítanunk, hogy az Annales folyóirat köré csoportosuló úgynevezett „nouvelle histoire" történészeinek az idő fogalmának problematizálása tárgyában véghezvitt kísérletei, újításai rendkívül nagy hatást tettek Michel Foucault-ra, aki kérdezésének filozófiai irányultsága és tétje okán - amint Takács Ádám írja - „képes elkerülni egy bizonyos szaktudományos naivitást, mely a jelen és a múlt viszonyának kérdésében vagy pszichológiai tényezők jelentőségének szempontjából még az Annales képviselőit is jellemzi" (Takács 2002:24). Ezt a gondolatot A tudás archeológiája című munkájának bevezetésében fejti ki: azzal, hogy az értelmezés céljának függvényében a történettudomány - a dokumentumhoz való megváltoztatott viszonya során - „átszerkeszti, szétdarabolja, szétosztja, elrendezi, szintekre tagolja, sorozatokat állít fel" (Foucault 2001:12), azaz különböző forrásokból rendet szerkeszt, egymásutániságot állapít meg, az adatokat intervallumok közé szorítja, észrevétlenül kivágja, kiszakítja és kiszabadítja a korábban lineárisnak tételezett, folytonos történeti időből e szakaszokat. Míg a társdiszciplínák - melyek nevükben hordozzák a vizsgált tárgy történeti aspektusát (például eszme-, tudomány-, filozófia-, gondolkodástörténet), ám gyakran a történész látószögén kívül kerülnek-figyelme a korszakokról a törésjelenségekre tevődött át, addig a történeti szaktudomány némi lemaradást mutat az idő értése tekintetében, noha - sürgeti Foucault - egyre inkább a „folytonossághiányt" (discontinuité) kell a történeti elemzés alapelemévé tenni. „A történeti tudományok a folytonosságból a nem-folytonosság felé haladnak" (Foucault 2001:

11), ami a „különféle egymás mellett létező, egymásra következő, egymást átfedő, egymást keresztező, egyetlen lineáris sémára nem redukálható sorozatok individualizálódását hozta magával. így történt, hogy az ész folytonos kronológiája helyett [...] több időskála jelent meg." (Foucault 2001:14. kiemelés - K. H. Zs.) Míg Foucault - Georges Canguilhem nyomán - arról értekezik, hogy a tudománytörténetben megkülönböztetik annak mikro- és makroszkopikus szintjeit, felvillantja azt, amit esetünkben a fentebb szóvá tett termékeny kérdezés lehetőségeként kell számon tartanunk. „Ezeken a szinteken az események és következményeik nem egyformán oszlanak el: annyira nem, hogy [...] nem írhatók le ugyanúgy egyik vagy a másik szinten. Nem ugyanazt a történetet mondjuk el az egyik vagy a másik szinten." (Foucault 200 1:9.) A dokumentum megváltozott természete, a több időskála alkalmazása, a törésjelenségek, a folytonossághiányok problémája el kell hogy vezessen a belátáshoz: „vége [...] annak - mint Kiss Balázs írja -, hogy a különböző dokumentumokból [...] ugyanazt a korarculatot várhatnánk tükrözni, hogy [...] volna minden kornak egy bizo-