Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
AMBRUS JUDIT: „Szegényes környezetben királyi gyermek- ez Vista..." Egyházi és közösségi értékrend viszonya egy kalotaszegi faluban
halála után megújult erővel alkottak rendelkezéseket a büntetések módját illetően (Szőcsné Gazda 1999:3 13-3 15). A presbitériumok száma megnőtt a 18. századtól, és ekkortól kezdve jelentős befolyást gyakoroltak az egyházközségek belső életére: szabályozták a helyi szokásokat, felügyeltek az egyházfegyelemre (Kósa 1990:458-459). Az egyházi törvényszékek tagjai határozták ugyan meg a büntetés mértékét, azonban a bűn vizitáció elé terjesztése a presbitériumok feladata volt. (Akár a világi perrendtartásban, az egyházi ítélkezés során is lehetősége volt a vádlottnak - súlyosabb bűnök esetén - ügyvédet fogadni, és ilyenkor tanúkihallgatásra is sor került. 32 ) A bűnök számonkérése nyilvános volt a 17-18. századi egyházi gyakorlatban: a vizitációk előtt a templomban mindenkinek meg kellett jelennie, és ilyen alkalmakkor a gyülekezet nyilvánossága előtt hallgatták ki a tanúkat, és rótták ki a büntetéseket (Szőcsné Gazda 2001:25). Az újkori egyházi büntetések között a testi fenyítés (és később a pénzbüntetés) mellett az eklézsiakövetést alkalmazták a leggyakrabban. Ez utóbbi esetében nem csupán a bűn számonkérése, hanem annak megvallása is a nyilvánosság előtt történt. 33 1563 óta országszerte alkalmazták Magyarországon, kezdetben házasságtörőkkel (történeti fejlődése során aztán ismét erre redukálódik), később szinte minden bűncselekmény elkövetőjével szemben. 34 Az eklézsiakövetéshez a kirekesztettség állapota társult: kizárás a szent térből (a vétkes nem vehetett részt az istentiszteleten, nem léphetett be a templomba) és a szakramentumokban való részesülésből (nem vehetett úrvacsorát, amíg nem vezekelt bűneiért). A vezeklési periódus hosszát az egyház képviselője határozta meg: „A Papok a meg dorgálást azok[na]k bűnök mekkoraságához szabják, a'kik [...] itiltetnek Ekklésia követésre, azt p[edi]g a Sz. Szék szinin véghez vitetik." 35 A vétkek között, amelyeket eklézsiakövetéssel büntetett az egyház, ott találjuk a szitkozódást, a szidalmazást, az elsőbbségűzést vagy a székrendsértést, 36 a vallástalanságot, a veszekedést, a paráznaságot, a különélést, a vadházasságot (Tárkány Szűcs 1981:807; Szőcsné Gazda 1999:3 16). Aki nem vetette alá magát az ítéletnek, azt exkommunikálta, azaz kiközösítette az egyház, s ez sokszor a faluból való kihajtást, a falu közösségéből való kirekesztést is maga után vonta: nem beszéltek, nem érintkeztek vele, senki nem engedte be a házába, „mert félt, hogy az Isten nyila súlytja azt" (Szőcsné Gazda 1999:321-322). Az eklézsiakövetés fegyelmező ereje tehát nyilvánosságában és a hozzá társuló kiközösítésben (illetve az attól való félelemben) rejlett. Mind nyilvános jellege, mind a kirekesztődés mértéke azonban fokozatosan csökkent az idők során: a vétkeseknek a korábbiakkal ellentétben már nem kellett a templomon kívül maradniuk, hanem a küszöbön állva, vagy a templomban elhelyezett szégyenpadban ülve részt vehettek az istentiszteleten, a bűnbánatra pedig már nem vasárnap - amikor a hívek a legnagyobb számban vannak jelen -, hanem más napokon, esti istentisztelet alkalmával, később pedig csak néhány tanú vagy csupán a lelkipásztor részvételével, a parókián került sor. Végső formájában már közvetítők útján, üzenetként is elfogadták az egyház képviselői, vagy egyes vidékeken az úgynevezett „eklézsiafizetés" 37 formájában teljesen kiválthatóvá vált pénzbüntetéssel is. A 18. századtól tehát az eklézsiakövetés - az egyházi büntetéseknek a 18. század végén, 19. század elején általában jellemző visszaszorulásával egyetemben - vesztett fegyelmező erejéből, s a 19. század második felében már csak a paráznaságot büntették vele, sőt a legtöbb vidéken el is halt (Szőcsné Gazda 2001:68; Kósa 1990:460; Barabás 1994:182). II. József a megszégyenítő jellegű egyházi büntetéseket is megtiltotta ugyan, illetve alkalmazásukat az önkéntes hozzájárulástól tette függővé,
