Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
VAJDA LASZLÓ: Reflexiók Roger Sandall romantikus antropológia ellen írt könyvére
Sandall világképében a „civilizáció versus törzsi kultúra" meghatározó kettőssége mellett eltörpül az a tény, hogy a Széles Árok mindkét oldalán különböző kultúrák sokfélesége áll. Ami a törzsi világot illeti, a sokféle törzsi kultúrára való utalás Sandall logikája alapján akár félrevezető is lehetne, hiszen a romantikus antropológia képviselői ezt a sokféleséget saját értelmezésüknek megfelelően interpretálhatnák: ezen kultúrák mindegyikének joga van a létezéshez, és mindegyikük sajátos értékeket rejt. Mindez a törzsi kultúra túlértékeléséhez és egyben a civilizáció lekicsinyléséhez vezetne. Sandall a törzsi kultúrák belső és külső eredetű változásainak figyelembevételekor is veszélyt szimatol: az egyetlen általa elismert változás annyiból áll, hogy az emberek feladják hagyományaik törzsi rendjét, és a civilizációba integrálódnak. Ez az egyvonalú fejlődés úgyszólván a normális: „a történelem megmutatta, hogy létezik egy általános evolúciós irány a törzsiből a civilizált társadalmi formákba [...] egy alacsonyabb szintről a magasabb irányában, valamint erkölcsi szempontból a rossztól a jobbhoz" (Sandall 200 1:105). Ez a folyamat végül az alacsonyabb rendűnek a magasabb rendűbe való asszimilálódásában csúcsosodna ki. A mintegy természetesnek tartott folyamat lezajlása Sandall szerint gyorsítható. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland kormányai - mint a civilizáció végrehajtó szervei - a Culture Cu/í-ideológia elharapózásáig, vagyis úgy I 970-ig sokat tettek azért, hogy a törzsi világ lakóit átsegítsék a Széles Árkon (egészségvédelem, iskolázás, lakásépítés); a hagyományos kultúráknak már csak a szilánkjai maradtak fenn. Az érintettek számára voltaképpen nyilvánvaló kellene hogy legyen a modern életre való áttérés előnye és szükségessége: „Az őslakosok számára a jobb életrevaló esélyt ugyanaz jelenti, mint a mi számunkra: folyékony angoltudás, íráskészség, annyi matematika, amennyivel boldogulunk, és egy munkahely." (Sandall 2001:3.) Sandall elismeréssel beszél e fejlesztéspolitika sikereiről: felsorolja az ünnepelt atléták, teniszezők és futballisták nevét, kiemel egy rendkívül népszerű tánccsoportot mindnyájan ausztrál őslakók (Sandall 200 1:14); a maorikat egy világhírű énekesnő képviseli (Sandall 200 1:126). Isten hozott a civilizációban! Sandall nyilvánvalóan lelki tompaságban szenved, ha nem érzékeli, mennyire kínos ez a sikerlista. Hiszen a sport, a zene és a tánc (a legszélesebb értelemben vett szórakoztatóipar) azon tipikus páriafoglalkozások körébe tartozik, amelyek (mint alig néhány évtizeddel ezelőtt az Egyesült Államokban) az etnikai és faji diszkrimináció jelenléte mellett is lehetőséget nyújtanak néhány embernek legalább arra, hogy financiálisán felemelkedjen. Miért nem olvashatjuk a harmonikus integráció bizonyítására az orvosok, a jogászok, a mérnökök, a tanárok, a sikeres vállalkozók között található őslakók vagy maorik százalékos arányát? Miért nem esik szó a vegyes házasságok számáról? Sandall nem tagadja, hogy az a nagyjából 1970-ig hivatalosan elfogadott koncepció, amely a fejlődést szolgáló segélyekkel a kezdeti integrációtól a teljes asszimilációig való eljutást tűzte ki célul, nem minden esetben és nem minden területen hozta meg a kívánt eredményt. És ezen a ponton Sandall már egyértelmű lesz: „Ez az, ahogyan a nyugati civilizáció a saját hagyományaival bánt, azaz kreatív módon rombolta szét azt, ami nem volt képes megváltozni. A kreatív rombolás a történelmi haladás törvénye." (Sandall 2001:3.)
