Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról

képes volt beemelni gyakorlatába. Ez természetesen egy hosszabb folyamat, amely még mindig nem zárult le, de a mozgalom jó ideje egyértelműen ebbe az irányba változik. A változás ugyanakkor nem konfliktusmentes. Az alapító halála után az ISKCON-on belül is feszültségek alakultak ki, mert a Prabhupada által guruvá avatott vezetők közül többen nem voltak hajlandóak elfogadni a legfelsőbb irányító testület, azaz a GBC fennhatóságát, éppen guru voltukra hivatkozva (Hridayananda dasa Goswami 2002). Kialakult egyfajta „zonális acaryarendszer", amely széteséssel fenyegette a mozgalom szervezetét - sőt helyi szinten ez be is következett, mint a magyar vaisnavák esetében. Komoly kérdésnek bizonyult, hogy egy vaisnava guru képes-e - hitelességét és a közvetített tudás tisztaságát megőrizve - egy irányító testület felügyelete alatt tevékenykedni, vagy sem. A válasz igen volt, méghozzá arra az érvelésre alapozva, hogy a guru maga is követő, csak akkor hiteles, tehát csak akkor tekinthető egyáltalán gurunak, ha a tanítást változtatás nélkül adja tovább. Meg kell tehát különböztetni a gurut az acaryától, a vallásgyakorlatban reformokat is bevezetni hivatott mestertől. A guru a vaisnava tradíció nagy acaryáinak követője, így az ISKCON-guruknak is alá kell rendelniük magukat az acaryaként tisztelt Prabhupada szándékai szerint, azáltal létrehozott testületnek (Hridayananda dasa Goswami 2002). Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a GBC minden tekintetben korlátok közé szorítaná a guruk működését, a lényeg épp annak a kényes egyensúlyi helyzetnek a megtalálása, ahol a személyesség ereje és az intézményesség stabilitása nem megy egymás rovására. És ez már egy másfajta guruszerep, mint ami Indiában működött/működik, miközben még mindig a személyes tulajdonságokon és megvalósításokon alapul. E differencia pedig a domináns (nyugati) kultúra viszonylatában épp csökkentheti is az idegenséget - és hogy az indiai vaisnavizmussal kapcsolatban mennyire növeli, az fontos, de jelen szöveg szempontjából nem releváns kérdés. Az eredetihez képest nagyobb fokú intézményesültség ugyanakkor csak egy eleme a krisnások speciális pozíciójának. A krisnások idegensége sajátos, egyfajta „félidegenség". A bhakták

9 és egyéb követők e társadalomban, kultúrában szocializálódtak, de új kultúrát (és némelykor új együttélési formát) választottak. A változás folyamata leírható akkulturalizációként vagy reszocializációként - amely azonban nem számolja fel a személyiség és a hozzá kapcsolódó társas kapcsolatrendszer teljes korábbi struktúráit. Pozíciójuk is más, mint mondjuk egy Indiából érkező gurué (miközben az ISKCONguruk jellemzően nyugati származásúak), idegenségük nem személyes jellegű, inkább megszemélyesített, nem elsősorban őket tekintheti a többség idegennek, csak az általuk képviselteket - embereket (hindukat, a vaisnava tanítványi láncolat tagjait) és vallásikulturális javakat (tudásokat, rítusokat, mentalitást stb). A bhakták nem tekinthetnek idegenként a többségi társadalom tagjaira, mint ahogy azok sem rájuk. A megtérés révén az egyén igen mélyen involválódhat a közösségbe és az általa képviselt kultúrába, de az azonosulás nemigen jelenthet teljes feloldódást, a korábbi szocializációs minták teljes törlődését. De talán éppen ez idegenségük egyik leglényegesebb forrása. Hiszen egy -jobbára fiktív- indiai guru esetében a többségi társadalom számára is egyértelmű lehet, hogy épp azt a kultúrát képviseli, amelyiket, és hogy nem is tehet másként, tehát nem is várható tőle más, ám a vaisnavává vált nyugatiaknál pont ez a magátólértetődőség hiányzik. Egy Krisna-hívő indiai természetes, míg nyugati társa választása már kérdése-