Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról

ket vethet fel, az eredetileg elsajátított kultúra elhagyásának szándéka már magyarázatot igényelhet. Egy indiai guru egzotikus, egy európai már idegenkedést válthat ki. Helyzetük ilyen szempontból egy tipikus cross-culture helyzet, legtöbbjük esetében nem teljes kultúraváltás, hanem egy köztes kultúra kidolgozása történik. (Ez alól legfeljebb az Indiába távozó, és ott prédikáló, India közösségekben működő bhakták jelenthetnek kivételt, de a közösség tagjainak nagy része nem ebbe a körbe tartozik.) Ugyanakkor maguk a bhakták valódi kultúra-, sőt világváltásnak élik meg megtérésüket, amely gyökeres változásokat hoz életmódjukban, kapcsolatrendszerükben és végső soron személyiségükben (Kamarás 2001:87). Ám azt hiszem, idegenségük éppen ebből a crossculture helyzetből ered, ezen keresztül érthető meg. Mert míg egy indiai esetében természetesnek vesszük a kötődést az adott vallási kultúrához, addig egy nyugati születésű és szocializációjú bhakta esetében pont az a kérdés, hogy miért tolja félre addigi élettörténetét, és teszi magát kívülállóvá saját világában? És éppen ez a - jobb híján - félidegenségnek nevezett konstrukció az, amely tetten érhető a vallási tudás átadásának folyamatában is. Mert a guru-sishja-parampara nyugati, ISKCON-beli megvalósulása egyszerre kötődik az indiai védikus hagyományhoz, és alkalmazkodik a jelen modern társadalmainak kívánalmaihoz. Az ISKCON-guru egyszerre apa, pap, tanító, életvezetési tanácsadó, ahogy indiai megfelelője is, de egyúttal egy racionálisan kialakított szervezet vezető menedzsere, de legalábbis vezető konzultánsa, amely indiai társa számára már korántsem szükségszerű. Es a menedzserhasonlat egyáltalán nem távoli analógia, hanem napi gyakorlat, ami különbözik attól az évezredes gyakorlattól, amelyet még nem befolyásolt a Nyugathoz való (részleges) alkalmazkodás kényszere. És így lesz a krisnások sajátos viszonyainak kérdése kommunikációs kérdés, és nem csak abban a szűk értelemben, hogy a vallási tradíció átadása nyilvánvalóan lényeges, adott helyzetekben meghatározó kommunikációs folyamat. Mert a mai nyugati vaisnaváknál valódi interkulturális kommunikációnak is tanúi vagyunk, amely e helyütt nem jelent mást, mint kultúrák egymásra hatását, a találkozások, adaptációk sajátos játékterét. A hatás ugyanis, melyet a vaisnava tradíció gyakorolt a nyugati társadalmakra, ha nem is tűnik túlzottan jelentősnek, mindenképpen letagadhatatlan, miként az is, hogy a vaisnava gyakorlat sem kismértékben adaptálódott a nyugati viszonyokhoz. És ez az egymásra hatás jelenti a kultúraközi kommunikációt, amely az idegenség és távolságtartás jelenléte mellett is jelen van, illetve részben általuk is alakul, miközben alakítja őket. A kultúraközi kommunikáció kérdése átvezet egy másik lényeges kérdéshez is (amelyet e helyütt nem tárgyalok, legfeljebb csak megemlítek), a multikulturalizmus diskurzusához. Mert feltehető a kérdés, hogy a hazai és általában a nyugati krisnások pozíciója (az aktuális domináns csoportokhoz és kulturális mintákhoz képest) mennyiben tekinthető multikulturálisnak, azaz inkább a szegregáció, a tudatosan alakított vagy kívülről jövőként elviselt szegregáció jellemző-e rájuk, vagy éppen a kölcsönös egymásra hatások tudomásulvétele és használata, mert e második már a multikulturalitás lehetőségét hordozza, az idegenség háttérbe szorulásának esélyével együtt.

10 A guru szerepe, autoritásának személyessége látszólag a nyugati vaisnavák idegenséget erősíti egy személytelenedő (az individualizáció és az intézményesülés folyamatai által meghatározott) társadalomban, ugyanakkor éppen ez jelentheti a kapcsolódások és egymásra hatások egy lényeges pontját. A vallásosság hagyományosan intézményes