Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról
zeti rendszerben is megőrzi szellemi-filozófiai autoritását, a formális szervezeti irányítás egyre inkább a professzionalizálódó testületek kezébe kerül. Természetesen a vezető testületekben is helyet kaphatnak a lelki tanítómesterek, és a tagok gurujaként is megőrizhetik jelentős befolyásukat. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a formális irányítástól kerülnek távolabb, miközben e távolság sok esetben csak látszólagos. A vallási kommunikáció különbségei a személyes közvetlenség és az intézményes távolságtartás ideáltípusai közt A krisnások újdonságának, ismeretlenségének tehát - sok egyéb tényező mellett - fontos eleme lehet a hagyományos keleti guruszerep megjelenése egy Nyugaton létrejövő és terjeszkedő vallási mozgalom által, még úgy is, hogy a lelki tanítómesterek tradicionális pozíciója némiképpen új kontextusban jelentkezik. Ez azonban - mint már korábban megjegyeztem - még nem teszi a nyugati vaisnavákat és - szűkebben véve - figyelmünk tárgyát, az ISKCON-t új vallási mozgalommá. Az új vallási mozgalmakat ugyanis meg kell különböztetni a tradicionális vallások megújulási törekvéseitől, melyek legfeljebb újabb formákat keresnek a transzcendens, spirituális tartalmak jelenvalóvá tételére, új társadalmi körülmények közötti működtetésére, viszont alapvetően tartózkodnak a tanítások radikális át- vagy újraértelmezésétől, és folytonosságot vállalnak a szellemin túl a vallási tradíció intézményes (nemritkán egyházi) történetiségével is. Az új vallási mozgalmak ugyanakkor - esetleges tradicionalista gyökereikkel együtt - a vallás megélésének nemcsak új formáit kínálják, hanem új alapokat is, melyekkel gyakran járnak együtt az intézményrendszer és életmód újszerű formái, valamint a fokozottabb társadalmi elzárkózásra törekvés is. A guru ugyanakkor maga a tradíció megszemélyesítője. A nyugati mozgalmak autentikussága éppen abból fakad, hogy lelki vezetőik valamely nagy elismertségű tanítványi láncolat tagjai - és ez saját legitimációs igényeik szempontjából is alapvető jelentőségű. Az új vallási mozgalmak kapcsán gyakran jelenik meg a szekta kifejezés is, különösen a jehovisták, a szcientológusok, egyes karizmatikus (például pünkösdista) keresztény közösségek, valamint a krisnások kapcsán, és csak igen ritkán értékmentes értelemben, holott a szekta a társadalomtudományokban (és főleg a szociológiában) alapvetően értékmentes fogalomként válik fontossá. Max Weber és Ernst Troeltsch az egyház és a szekta fogalmi különválasztásánál még a szerkezeti különbségek leírására szorítkozik. Klasszifikációjukban az egyház nagy, szilárdan felépített vallási szervezet, a szekta pedig elkötelezett hívők jellemzően alulról szerveződő közössége, mely sokszor éppen a nehézkessé váló, eredeti tanításaiktól eltávolodni látszó egyházak elleni tiltakozásként jön létre (lásd Giddens 1995:447). A szekta tehát eredetileg a tradicionális egyházakról leváló, saját tanrendszerrel és szervezettel rendelkező vallási közösség, nem pedig egy eredendően elzárkózó, a destruktivitás lehetőségét magában hordó csoport. A klasszikus és neoklasszikus szekták a vallási tiltakozás mozgalmai (Kamarás 1998:17), melyek
