Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

BÁCSVÁN LÁSZLÓ: Guru-sishja parampara - a tanítványi láncolat. A nyugati vaisnavizmus idegenségének egy sajátos aspektusáról

Amikor a tanítványt elfogadó tanítómesterrel nem vagy csak igen ritkán lehetséges a személyes kontaktus, szükség lehet egy olyan lelki vezetőre is, aki a mindennapok praktikus kérdéseiben tudja segíteni a tanítványt. Ekkor a guru szerepe mintegy szétválik, az avató tanító (diksa-guru) mellett megjelenik az „alkalmazott" lelki vezető (siksa-guru), aki a mindennapokban felügyeli és irányítja a tanítvány tevékenységét és lelki fejlődését, aki látszólag kettős kötődésbe kerül, két autoritás mellett kötelezve el magát. Valójában azonban e helyzet nem jelent kettős kötődést, hisz egyfelől mindkét vezető ugyanannak a tanítványi láncolatnak (gyakran eltérő felhatalmazással bíró) képviselője, másfelől leggyakrabban a siksa-guru maga is vezetettjének diksa-gurujától kapott avatást (diksát), így ugyanazt a tekintélyt követik. Ez azért is fontos, mert a tanítvány számára minden esetben a diksa-guru az egyetlen és feltétel nélkül követendő vezető, és a vaisnavák a siksa-guru tevékenységét csak akkor tartják elfogadhatónak, ha az támogatja a diksaguru szolgálatát, követését, és semmiben nem mond ellent tanításainak. Az ISKCON esetében ezt úgy tartják biztosíthatónak, ha az avatott követők egyáltalán nem fogadnak el siksát, azaz tanítást a szervezeten kívüli vaisnaváktól (Sivarama Swami 2001:45). A guru tehát eredendően egy mester által személyesen felhatalmazott és megfelelő tulajdonságokkal (megvalósításokkal) rendelkező személy a tanítványi társaságban, de a modern és különösen a nyugaton megjelenő vaisvaizmusban már nem egyértelműen az, legalábbis ami a személyes közvetlenséget illeti. Az ISKCON esetében felmerül ugyanis a kérdés, hogy egyfelől egyértelmű a parampara folytonossága az alapító, Srila Prahupada esetében, és egyértelmű a személyes guruszerep a ma működő lelki tanítómesterek viszonyaiban, ám kérdéses a tanítványi láncolat kontinuitása egy nagyra növekvő és egyre inkább intézményesedő szervezetnél. Azaz szervezeti szinten világos a vaisnava hagyománnyal való kapcsolat, de problémás lehet a vallásgyakorlat mindennapi szintjein. Ezt az ISKCON nyugati vaisnavái kétféleképpen hidalják át. Egyfelől úgy tekintenek magukra, mint Prabhupada tanítványaira, akivel nem személyében, hanem utasításain keresztül társulnak, és így mint valódi lelki tanítómesterre tekinthetnek rá, másfelől pedig létezik a nemzetközi mozgalomnak egy irányító testülete (Qoverning Body Comission GBC), amely mint közösség képviseli a parampara folytonosságát. (Ennek eredeti tagjait maga az alapító jelölte ki, személyes meghatalmazottjaiként, lásd Tasi, szerk. 2002:22.) Ennek megfelelően ma a GBC nemcsak operatív irányító testület, hanem a mozgalom első számú filozófiai-teológiai autoritása is, melynek e szervezeten belül joga és feladata az avatást adó lelki tanítómesterek kijelölése. Ennyiben tehát a nyugati krisnás mozgalom is alkalmazkodott a társadalom szervezeti elvárásaihoz, és intézményesítette a guru szerepét abban az értelemben, hogy a személyes viszonyok szintje felett már testületi döntés kérdésévé tette a spirituális vezetők pozícióját is.

6 És ez a - keleti tradícióhoz képest egyértelmű - váltás a nyugati társadalom és vallásosság sajátosságaival legalább annyira összefügg, mint a mozgalom világméretű törekvéseivel, valamint a működés lehetséges univerzalitásának kidolgozásával. Mindez csökkentheti az idegenség mértékét Nyugaton, de elsősorban (valószínűleg) a tanítás átadásának hatékonyságát, a mozgalom gyors, ám kontrollált növekedését szolgálja. A személyes döntések helyét így egyre nagyobb mértékben veszik át standardizált eljárások (például az avatást megelőző tanfolyamok és vizsgák), és bár a guru egy szerve-