Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
VAJDA LASZLÓ: Reflexiók Roger Sandall romantikus antropológia ellen írt könyvére
A fejleményekért végül azok az asszimilációellenes politikusok is felelősek lennének, akik az utóbbi harminc évben „egy jó adag függetlenséget" (már amit ez a kifejezés takar) engedélyeztek a bennszülötteknek: „A kulturális önrendelkezés zászlaja alatt az írástudás szintje csaknem a nullára esett vissza. A közegészség engedékeny adminisztrációjának eredményeként egyre szélesebb körűvé vált a rosszul tápláltság és a betegség. Amikor az alkoholfogyasztás felügyelete megszűnt, erre a lépésre úgy tekintettek, mint a saját jólét iránti felelősség kiterjesztésére. Ám ez a várt eredmény nem következett be. Egyik közösség a másik után tűnt el a föld színéről, miközben jóléti fizetség címén dollármilliókat dobtak ki az ablakon, és a benzinszippantás általánossá vált a fiatalkorúak között..." (Sandall 2001:14). Itt mindjárt tennünk kell egy megjegyzést. Szembetűnő, hogy az ausztrál illetőségű szerző az ausztrál viszonyokat csak bizonytalan benyomások, ellenőrizhetetlen általánosítások alapján jellemzi: nem utal törvényekre, rendelkezésekre, politikai és gazdasági háttérre, nem ír semmi kézzelfoghatót az érintett őslakoscsoportok struktúráiról és működéséről, hiányoznak a statisztikai adatok és elemzések. A lesújtó „kritika" egy exszenátor kijelentésében csúcsosodik ki, amely szerint „az ausztrál őslakók önrendelkezése" a jelen helyzetben „vicc, tökéletes vicc" (Sandall 2001:15). Az olvasónak a söröskorsó mellett politizálok jutnak eszébe, akik a jelen helyzetet olykor nem is ok nélkül - kifogásolva végül mindenért a zsidókat, a kommunistákat, az egyházakat, a kapitalistákat stb. teszik felelőssé. Az újdonságot ebben az esetben a tetten ért bűnösök identitása jelenti: ezúttal a romantikus antropológusok, 2 a törzspártiak, a Culture Cult szószólói a vádlottak. A sandalli értelemben vett Culture Cult terminus megvilágítására Raymond Tallis (2002:6) szolgált további példákkal a könyvről írott recenziójában. 3 Arról a gyermekrabszolga-kereskedelemről van szó, amely több mai (!) nyugat-afrikai országban virágzik. A rabszolga-kereskedelem köztudottan mindenhol tiltott tevékenység, és az említett államok kormányai semmiképpen sem ismernék be, hogy elnézik vagy akár maguk is űzik azt. Amint egyes kirívó példák a világsajtó révén ismertté válnak, az érintett kormányok külügyminiszterei igyekeznek az esetet (a rabszolga-kereskedelemmel együtt) ártatlan félreértésnek feltüntetni (a gyerekeket neveltetésük miatt kell rokonokhoz vagy barátokhoz küldeni). Mindenekelőtt azonban azzal a kijelentéssel legalizálják a történteket, hogy olyan szokásokról van szó, amelyek „a saját kultúránkban mindig" szokásban voltak vagy vannak ma is. Némi utánajárással ennek a gondolkodásmódnak számos példáját megtaláljuk a közelmúlt történetében vagy saját közvetlen jelenünkben: valamely nép „régi, hagyományos kultúrája" magától értetődően értékesnek és érinthetetlennek számít. A valóságban ugyan sok hagyomány és szokás egyáltalán nem „öröktől való", hanem - olykor időben pontosan azonosítható - újítás, átvétel vagy akár puszta fikció. A kijózanító bizonyítékok azonban kevéssé hatékonyak; Sandall beszámol többek között egy esetről, amikor egy nagyon hasznos híd építését a projekt ellenzői az őslakók állítólagos kultikus helyeire való hivatkozással akadályozták meg (Sandall 2001:10). Annyi bizonyos, hogy az etnikai kultúrák romantikus idealizálása tanná, ideológiává fejlődhet, és Sandall joggal hangsúlyozza, hogy ez az ideológia károkat, sőt katasztrófákat okozhat. Felvetődik azonban a kérdés: vajon megállapításai általánosíthatók-e? És vajon nem egy bizonyos ideológia határozza-e meg azt a magyarázatot, amellyel ő világítja meg az összefüggéseket?
