Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
KOVÁCS ÉVA: Mari és az ő „cigánysága" - avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában
vehetők. Ugyanazonosságunk egyrészt egy numerikus egyezés - azt mondjuk, „egy és azonos", másrészt egy relációs; „olyan vagyok, mint a Másik" - azaz kvalitatív azonosság, amely biztosítja a felcserélhetőséget. Harmadrészt idemidentitásunk folytonos, időben tartós: így beszélhetünk magunkról a születéstől a halál pillanatáig mint férfiról vagy nőről, franciáról vagy/és magyarról, így tulajdoníthatunk magunknak értékeket, ideákat, modelleket és hősöket - noha a különbözőség ezt az ugyanazonosságot folyvást veszélyezteti (Ricoeur 1992:1 16-1 17). A jellem tehát tartós diszpozíciók együttese, melyekről egy személy felismerhető. A „mi vágyókkal" szemben a „ki vagyok" kérdését paradox módon narratív eszközökkel nem is vagyunk képesek megválaszolni, „önmagam vagyok" („vagyok, aki vagyok", stb.), feleljük. Az őmagaság (ipse-identitás, ipseité, identity of the self) valójában egy érzet, melyet belső élmények táplálnak, s amely minden pillanatában szükségszerűen magában foglalja a múlt esetlegességei és a jövőbeli várakozások közé feszített időhorizontot, de annak megmutatására önmaga mégsem képes. Történetek, allegóriák, metaforák s megannyi más nyelvi trópus révén érezhetem bár úgy, hogy megválaszoltam a másiknak, ki is vagyok, a más(7cban szintén csupán egy érzet keletkezik arról, mit érezne a helyemben. Persze az én „helye" a másik számára szintúgy csak az én elbeszéléséből bukkan fel, s a másik őmagaságát segítségül hívva épül fel belőle az, amit úgy élünk meg: én a másik helyében. Az ipse-identitás erkölcsi eszméje ebből következően nem a jellem, hanem az önmegőrzés - az az igyekezet, hogy a másí/c számíthasson rám. Őmagaság és ugyanazonosság egymásra rétegződése által lép működésbe személyes identitásunk. De mi történik, ha őmagaságunk elveszíti ugyanazonosságunk tartópillérét? A környezet által képviselt és elvárt magatartás- és identitásmodellhez, a külső rendhez való hasonulás, az ugyanazonosság puszta érzete ideig-óráig ellensúlyozhatja ugyan az őmagaságérzet gyengeségét, a belső eltökéltség hiányát, egymaga mégsem juttat el az önazonosság létélményéig. Őmagaság és ugyanazonosság között az elbeszélt azonosság teremt kapcsolatot. Narratív identitásunkra azonban nem csak a fenti szélsőséges esetben van szükségünk. Személyes identitásunk nem nélkülözheti annak nyelvi megformálását. „Az elbeszélés, miközben elbeszéli a jellemet, visszaadja neki azt a mozgást, amely megrekedt a szerzett képességekben, a rögzült azonosulásokban. Az igaz élet szándékát elbeszélve az elbeszélés a szeretett vagy a tisztelt szereplők felismerhető tulajdonságaival ruházza fel a jellemet. Az elbeszélt azonosság egyszerre adja kezünkbe a lánc mindkét végét: a jellem időben való állandóságát és az önmegőrzést." (Ricoeur 1999b:408.) Megkockáztatható, hogy az identitáshoz empirikusan a legközelebb férkőzni az (élettörténeti) elbeszélésen keresztül lehet. Nem állítom ezzel azt, hogy az élettörténetkutatással „megtalálhatóvá", netán tudományos eszközökkel rekonstruálhatóvá válna maga az önazonosság, hiszen ahogy idem és ipse között csapong a történet, úgy mi is csak e történetet halljuk-olvassuk, mégpedig egy másik történet (saját tudományos szövegünk) segítségével, melyben az eredetit - amely már maga sem az önazonosság, hanem csupán egy történet, amint az ént meséli - interpretáljuk, A biográfiai módszer tehát lényegét tekintve a narratív identitást - a jellem és az önmegőrzés közötti feszültséget és annak narratív helyreállítási mechanizmusait - elemzi. 5
