Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Tabló - A történetek történetiségéről Ruth B. Bottigheimer: Fairy godfather. Straparola, Venice, and the fairy tale tradition Gulyás Judit

csupán egy korai lejegyzése lenne. Bottigheimer érvelése azonban - legalábbis Straparola meséi esetében - ettől a felfogástól egyértelműen eltér. Ha e meséknek nem ismertek korábbi lejegyzései, ez számára nem azt jelenti, hogy ezek a mesék ugyan a szóbeliségben korábban is éltek, csupán 1551 -ig senki nem rögzítette azokat írásban, hanem azt, hogy ezek a mesék mint narratív konstrukciók korábban nem léteztek, Straparola az irodalom keretén belül hozta azokat létre, s onnan a nyomtatás korszakában az írásbeliség közvetítésével terjedtek el a szóbeliség közegében: ezért tehát Straparola a tündér keresztapa. Bottigheimer főbb tézisei a következők: I. az európai modernitásban elterjedő, a társadalmi felemelkedést csodával és házassággal megvalósító tündérmesék (rise taies) eredeti szerzője Giovan Francesco Straparola; 2. a Piacevoli Notti keletkezés- és alakulástörténetét nem lehet megérteni, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a kötetek a I 6. század közepének velencei gazdasági-társadalmi közegében, kifejezetten városi (tehát nem falusi és nem paraszti) befogadók számára készültek, specifikus szociokulturális feltételekre és igényekre reagálva; 3. Straparola új mesetípusa igen jelentős hatással volt a későbbi európai mesegyűjtemények cselekményalakítási eljárásaira. Ebben az értelmezési keretben Bottigheimer elutasítja az olyan érveléseket, melyek szerint Straparola és a hozzá hasonló szerzők egyszerűen leírták vagy imitálták volna a szóbeli mesehagyományt. Bottigheimer felfogása szerint az európai tündérmesék népi eredete olyan koncepció, mely a 19. században a nemzeti irodalom, kultúra megteremtése során, ideológiai megfontolások mentén jött létre, a későbbiekben pedig e koncepció történeti kontextusa és konstruált volta elhomályosodott, reflexió hiányában kész tényként értelmeződött. A szerző ugyanígy elutasítja azt a nagy hagyománnyal rendelkező felfogást is, amelynek értelmében a nyomtatással végbemenő szövegtermelés kontaminálta volna a „nép" elbeszéléseit azáltal, hogy megszerkesztette a korábban „tiszta" szóbeli formában élő változatokat. A szóbeli, népi szövegváltozatok tisztaságának (folkpurity), illetve az irodalom, írásbeliség kontaminációs működésének (literary contamination) merev oppozícióba rendezett s gyakorta egyoldalú értéktársítással leírt viszonyát az utóbbi két évtizedben az olvasás, szerzőség, kiadás és kulturális fogyasztás tárgykörében elvégzett történeti kutatások (különösen a nagy példányszámban, számos kiadásban napvilágot látott, olcsó, népszerű kiadványok, a ponyvaanyag feltárása) jelentősen módosították. így például Bottigheimer észrevétele szerint Dél- és Nyugat-Európában a 16-18. században olyan sok kiadásban, annyi fordításban jelentek meg meseszövegek, hogy a 19. századi folklórgyűjtések idejére ezek már igen intenzíven és széles körben elterjedhettek a szóbeliségben is. Rise tale - a csodás felemelkedés meséje A bevezetést követően a kötet öt nagyobb egységre tagolódik. Az első részben (Restoration and Rise, 5-27. p.) Bottigheimer a rise tale kategóriáját fejti ki részletesen, és helyezi el a korban domináns más mesetípusok között, illetve tágabban abban az elbeszélő hagyományban, mely Straparola korát és műveltségét jellemezte. Ezt az elbeszélő hagyományt - a későbbi tündérmeséi korpusz alakulása felől szemlélve - két fő szövegcsoport alkotja: egyfelől a középkori és kora újkori Európában is igen közkedvelt, rövid,