Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
SZILASSY ESZTER - ÁRENDÁS ZSUZSA: „Halványzöld" vagy „halványbarna"? A másság diskurzusainak magyarországi alakváltozásai
Sérelemnarratívák Láttuk, hogy a pedagógusok beszédében szinte alig jelennek meg iskolai konfliktusok. Mindemellett szembetűnő volt az is, hogy ha meg is jelennek, azokat a pedagógusok még a konfliktusok létét el-elismerő univerzalista érvelésekben sem a „másság" elleni reakcióknak, hanem a gyerekek között „normálisan is meglévő piszkálódásoknak" tulajdonítják. Figyelemre méltó, hogy a menekült gyerekek beilleszkedésről szóló elbeszéléseiben ennek a pedagógusi beszédmódnak éppen a fordítottja jelenik meg. A pedagógusoktól eltérően az ő történeteiket egyrészt sűrűn átszövik az iskolán belüli konfliktusokat gazdagon leíró és értelmező narratívak. Másrészt ezekben a narratívakban a konfliktusok egyértelműen a „másságukról" (illetve „másságuknak") szólnak, nem pedig bármiféle „természetes" és „normális" szocializációs dinamikáról. A konfliktusokat leíró elbeszélésekben az interetnikai, interkulturális konfliktusok és a menekült gyerekeket érő atrocitások különféle formáival találkozhatunk. A leírásokban közös, hogy a gyerekeket ért szóbeli és fizikai bántalmazások igen agresszív formáit tartalmazzák, olyan konfliktusokét, amelyekben a magyar osztály-/iskolatársak mindig a konfliktusok kezdeményezőiként, a szemüket behunyó pedagógusok pedig (ha a történet részesei) rendszerint a magyar gyerekek cinkostársaiként jelennek meg. Egy tizenegy éves örmény lány szerint „az új iskolában nagyon rossz volt, mindig rugdostak a gyerekek, büdös afgánnak, talibánnak, románnak neveztek. [...] Ha valami új ruha vagy nyaklánc volt rajtam, azzal csúfoltak, hogy lopott cuccban járok. A tanárok nem voltak ilyen rosszak, de nem is védtek meg a rugdosásoktól. Amikor az anyukám bement az iskolába, azt válaszolták neki, hogy itt ilyenek a gyerekek." Egy magát jugoszlávként bemutató tizenöt éves lány az osztálytársak agresszivitásáról így számol be: „Amikor egyszer kimentünk a WC-re, és otthagytuk a táskánkat, odamentek az osztálytársaim, és rátapostak a táskákra, hogy »Ez a két cigány úgyis lopta...«" Egy tizennégy éves ukrán lány pedig így: „Az elején csúfoltak, hiába vagyok fehér bőrű, mégis azt mondták rám, hogy »afgán, román, cigány...húzzál már innen«, csak úgy, mert nem vagyok magyar." Ezek a beszámolók bővelkednek a magyar gyerekek által helytelenül és bántó szándékkal használt, a menekült gyerekekre értett „cigány", „talibán", „román", „arab" stb. kifejezésekben. Világos, hogy ezeket a jelzőket a menekült gyerekek nemcsak azért érzik sértőnek, mert indokolatlanul használják őket, hanem azért is, mert - mint mindenki ők is tisztában vannak azzal, hogy e fogalmak mögött erősen terhelt sztereotípiák húzódnak. Az elbeszélésekből kiderül, hogy az így „büdösnek", „tolvajnak" kikiáltott gyerekeket emellett esetenként a „terrorista", a „fanatikus iszlám", illetve a „magyarokon élősködő" és a „csencselő" kifejezések is illetik. A gyerekek konfliktusokról szóló történeteiben mindemellett a közbeszéd negatív sztereotípiái és az ezeket felölelő megpecsételő diskurzusok is visszaköszönnek, így például a betegség diskurzusa: „Korpás volt a fejem, és mindenki azzal csúfolt, hogy tetves vagyok" (tizennégy éves ukrán lány); az orientalista diskurzus: „Mondták, hogy menjek vissza a primitívekhez, meg a sztyeppére, oda ahonnan jöttem" (tizenhárom éves román lány); vagy az idegenek és stigmatizált kisebbségek termékenységéről szóló negatív sztereotípiákat visszhangzó diskurzus:
