Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

KEMÉNY MÁRTON: Progresszív gazdasági érdekekés hagyományalkotás. Példák egy vajdasági borvidékről

olaszrizlinget és zöld veltelinit keverve). A vállalkozók egyetértenek abban, hogy a minőség alapja a fajtatiszta bor, de további vita tárgya, hogy melyik fajták ezek (például alkalmasak-e jó minőségű bor készítésére a táj „hagyományos" fajtái, a kadarka, a kövidinka), és hogy lehet-e minőségromlás nélkül növelni a mennyiséget. (Például: „Megritkítjuk [a vesszőket], hogy ne legyen annyi termő [...], hogy menjen a minőség is, mert a szőlőt nem lehet becsapni, ha túl sokat hagy, apró fürtöket terem, ha kevesebbet hagy, nagyobb fürtöket terem, és minőségesebb." Ezzel szemben: „Nem egyezek avval a filozófiával, hogy a nagyobb mennyiséggel rohamosan romlik a minőség. Itt evvel a technológiával [ti. a tápoldat föld alatti adagolásával] bírom emelni a minőséget és a mennyiséget is egy bizonyos határig. Még azt nem tudom, hogy hol van, majd kitapasztalom.") Minták, interpretációk és a helyi társadalom A gazdálkodási minták, módok és vélekedések sokfélesége jól tükrözi a bor lokális diskurzusának épp zajló újrafogalmazását. A politikai viszonyok átalakulásából, a piacgazdaság kiszélesedéséből, illetve a bel- és külföldi kapcsolatok átrendeződéséből adódó új helyzetben az új és régebbi parasztvállalkozók és vállalkozók legitimációjukért, boruk társadalmilag konstruált rangjáért küzdenek, amiben viszont a természetesség és Ősiség képzetével társuló lokális hagyományok „felmutatása" kulcsszerepet játszik (Ulin 1998). Egyesek kiszorulnak a diskurzus alakításából, mások - a paraszti gazdálkodók - nem is kívánnak részt venni benne. A parasztvállalkozók és vállalkozók gazdasági súlyuk növelése érdekében különböző ötletekkel, reprezentációkkal és szerepvállalásokkal kapcsolódnak be a diskurzusba, többek között „progresszív" és egyben „hagyományőrző" szervezetek, megalkotott hagyományok, borversenyek és egyéb marketinglehetőségek révén. A sokféle vélekedés mögött ugyanúgy meghúzódnak a különböző eredetű kulturális tőkék, mint az egyéni lelemény és reprezentációs technika: a vállalkozás belső ellentmondásából fakadóan a racionális kalkuláció mellett új és új ötletekre van szükség a versenyképesség megőrzése érdekében (vö. Kuczi 1998a). E „progresszív" és mégis „hagyományápoló" szerepvállalások ráadásul összefüggenek az lokális (és részben etnikus) identitás kifejezésének szándékával, illetve a falu- és ökoturizmus érdekeivel az érintett településeken, mely települések létüket elsősorban a szőlőművelésnek és a borászatnak köszönhetik. Vagyis a borászok diskurzusa a helyi társadalom szélesebb körei által megteremtett tágabb hagyomány-diskurzusba illeszkedik, és az egyes személyek, illetve a különböző önszerveződő csoportok csupán az érdekek egybeesésének pillanatnyi helyzeteiben alkotnak interpretíu közösséget (vö. Kristóf 1998:67). A vállalkozók csak annyiban csatlakoznak alkalmilag ehhez a közösséghez, amennyiben az erősíti helyi pozíciójukat és legitimációjukat, ám minthogy a helyi társadalom - az ország közigazgatási rendszeréből adódóan - csak korlátozott politikai autonómiával rendelkezik és a vállalkozók érdekei egyébként is transzlokálisak, lehetővé válik számukra a hagyomány egyéni interpretálása. A paraszti gazdálkodók pedig csak abban az esetben csatlakoznak a diskurzushoz, ha - nem annyira anyagi, mint inkább kulturális tőkéjük kamatoztatásával - részt kívánnak venni a falusi turizmus és az önreprezentáció valamilyen formájában. Vagyis a gazdálkodási minták és a beszédmódok