Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

PETI LEHEL: Identitásmodelláló tényezők a moldvai csángó falvakban

dokok. Emellett nem ritka az sem, hogy sokan megpróbálják a csángókat magyarságukban megerősíteni, Tény, hogy a Moldvát járó folkloristák számos esetben felemelték szavukat a csángók asszimilálásával szemben, így a román egyházi nacionalizmus egyik ellenségképévé váltak. Ezért számos esetben voltak kitéve a hivatalos ellenőrző intézmények zaklatásának, megfélemlítésének. A közhangulat tudatos ellenük hangolása miatt jó néhányszor fenntartásokkal, félelemmel telve fogadták őket a falvakban. A gyűjtőkkel szembeni ellenérzések másik oka, hogy az adatközlők a velük való interakciós helyzetekben aszimmetrikus viszonyként érzékelik azt a legtöbbször kényszerű szerepjátszást, amely lényegében az archaikus, a civilizálatlan, a „vad" archetípusának megjelenítését jelenti. A gyűjtési helyzetek gyakorisága, a „saját kultúra" reprezentálási alkalmainak állandó ismétlése miatt a megszólítottak hozzáállása leginkább a „megfáradt adatközlő" képalkotással érzékeltethető. Tény, hogy a néptánc és a népzene folklorizmusa nyomán megszaporodó gyűjtések főként a székely és déli csángó falvakban zajlottak, tehát ott, ahol még beszélnek magyarul. „Sakan jöttek, sakan, kik felgyűrték a szokásokat. [...] S ők es keresték, hogy hol vannak a magyarak. Ezket a magyar falukat. [...] Minden falu össze van járva tőllik. Minden morzsa kolc (kicsi sarok). Nem is gondolnád, hogy hol. [...] Én úgy értettem, hogy azt akarják, hogy ők leljék ki, hogy hol vannak, s mennyi magyar van." Következményként említhetjük azt is, hogy ezek az események szokványossá váltak, szimbolikus jelentőségük csökkent, s ez a folyamat főként az utóbbi időben jelentkezik. Ezáltal olyan adatközlők is bekapcsolódnak a „hálózatba", akik korábban féltek a csángómentőkkel való érintkezés társadalmi szankcióitól: „...s, most immá, hedegülni fagatt. Sz adamennek. S jár egy fiú, nem tudjátak ti. Lnek híjják egy Mercedes masinval, fehér színű masin. Magyararszági. S az mind csak gyűti szakásakat. Hiszem, ő is akar táncházat csánni. Mert ki hagy gyűti szakásakat, úgy csánja a táncházakat att a magyaraknái. S mast nekije sültült, hedegült, beszélt, elfogadja. De I. sokszor ment oda, hezzája, magyarakkal ada, hogy lám nem hedegülne-e. S nem. S most immá, azt mondja 1., hogy látta, hogy münköt nem akasztattak fel, immá ő es hedegül (kacag). Meglátta, hogy meg lehet élni így. [Itt: életben lehet maradni.]" Az általam megkérdezett adatközlők úgy gondolták, hogy a magyarországiak azért gyűjtik a táncokat, mert a táncházak tartása révén pénzt nyernek vele, amiből azonban semmi haszna nem származik a falunak. A magyarországi rendezvényeken részt vett adatközlők, akik láthatták, hogyan táncolják „profi módon" a tőlük gyűjtött táncokat, ellenérzéseikről számoltak be, amelyeket a saját kultúrájuktól való elidegenedés fázisaként értelmezhetünk. „Ebből nem válik es semmi, hogy későbben még legyen. Ők leveszik, nekik lesz. Meglesz, ők megtanolták, s hazgassák előfelé, s ők avval pénzét nyernek. Mert ők avval nyernek sak pénzt. Mert mennek. Mert ők vala nem úgy táncolják, azt a táncokat, hogy mük táncoljuk. Aztá bévegyittnek egyiket másikat beléje, nem mennek chiar (úgy). Nem chiar úgy csánják, ahogy tűk csántátak. S ebből ezeknek a falunak úgy sem lesz abból semmi. Úgy gandalam én."