Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

Tabló - Nem boszorkányság: múzeum! Wulf Köpke - Bernd Schmelz, Hrsg.: Hexen im Museum. Hexen heute. Hexen weltweit Kis-Halas Judit

A sámánizmus esetében Mischung túlságosan leszűkítettnek tartja Eliade meghatározását. Szerinte az etnológusok a terepen sokszor nem „tiszta típusokkal" találkoznak: egyes kultúrák sámánjai például gyógyítók is egyben. Ok eksztázisuk során bizonyos esetekben nem a túlvilágra utaznak, hanem épp ellenkezőleg: egy túlvilági lény szállja meg őket, és beszél belőlük. Mischung szerint ez nem jelenti azt, hogy az illető mágikus szakértő egyszer sámán, egyszer pedig gyógyító; sokkal inkább az egyén mágikus repertoárjának különböző aspektusairól van szó, amelyek alkalmazása mindig a konkrét esethez kapcsolódik (I 9 l-l 92. p.). Mischung arra a következtetésre jut, hogy a boszorkányság, a mágia és a sámánizmus fogalmának szigorú elválasztása csak akkor szükséges, ha a tereptapasztalatok ezt valóban alátámasztják. Jónak tartja Susan Greenwood megoldását, aki a londoni ezoterikus körökben végzett terepmunkát az I 990-es évek elején. Greenwood a boszorkányok, mágusok, gyógyítók tevékenységének leírásánál a túlvilági tapasztalatot s annak az egyén valóságértelmezésére és cselekvésrepertoárjára gyakorolt hatását állította a középpontba. Greenwood szerint a mágus, a boszorkány az e világ és a túlvilág között mozgó transzformátor, aki a túlvilági energiákat, erőket közvetíti számunkra. A túlvilággal való folyamatos kapcsolattartás szinte határtalan személyes autonómiával ruházza föl a mindennapi életben sokszorosan korlátozott, hatalommal nem rendelkező egyént. A kapcsolattartás módja, az így megszerzett erő, energia felhasználásának módozatai a mágikus szakértők s így Greenwood számára is irrelevánsak, akárcsak az, hogy milyen néven nevezik őket (193-195. p.). Ezt az elgondolást tették magukévá a rendezők és a kötet szerkesztői is: számos afrikai, közép-amerikai és végül egy délkelet-ázsiai esettanulmányt olvashatunk a különböző (boszorkányság, gyógyítás, sámánizmus) témákban. A boszorkányság, a mágia és a sámánizmus rokonságát, lényegi azonosságát illusztrálják a kiállítás „szertartástermében" álló oltárok. Centrális elrendezésük a modern kori boszorkányság mindent magába fogadó, beolvasztó jellegét szimbolizálja. Konklúzió: „Meddig mehet el egy múzeum?" Az új boszorkányokat kutató etnológus, Susan Greenwood úgy véli, hogy az ilyen típusú életvilágokat csak úgy lehet megérteni és helyesen interpretálni, ha komolyan vesszük őket. Wulf Köpke, Jeanette Kokott és Bernd Schmelz kiállítása ebben a szellemben jött létre. Természetesen volt mire építeniük a „múzeum mágikus birodalmának" bemutatá^3 sakor, s itt nem csak a már említett 1979-es Hexen című kiállításra gondolok. Az európai új boszorkánymozgalmak kutatója, Johann Kruse 1978-ban adományozta páratlan do~3 kumentumanyagát a múzeumnak. (Az Archiv zu Erforschung des neuzeitlichen Hexenwahns, röviden Hexenarchiv csütörtöki fogadóóráján bárki betekinthet Kruse azóta is gyarapodó gyűjteményébe.) A kiállítás sajtóalagútjában csak érzékeltették az archívum gazdagságát: az újságcikkek másolataival tapétázták ki a fóliafalat. A boszorkányság témájához kapcsolódik a másik híres tárgyegyüttes: Siegfried Seligmann egykori hamburgi szemorvos (mellesleg Aby Warburg sógora) híres amulettgyűjteménye. Ennek darabjaiból válogattak a rendezők a boszorkánykliséket felvonulta334 tó terem közepén álló tárlóba.