Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
Tabló - Nem boszorkányság: múzeum! Wulf Köpke - Bernd Schmelz, Hrsg.: Hexen im Museum. Hexen heute. Hexen weltweit Kis-Halas Judit
Boszorkányság - a másként gondolkodók vallása Itt vissza kell kanyarodnunk a hamburgi Museum für Völkerkundéban 1979-ben rendezett Hexen (Boszorkányok) című kiállításhoz. A Thomas Hauschild etnológus, Heidi Staschen történész és Regina Troschke képzőművész alkotta trió nem a hagyományos, történelmi rekonstrukciókon és objektív tényközlésen alapuló módon akarta bemutatni a boszorkány-életvilágokat (408-422. p.). Hauschild az anarchista filozófus, etnológus Hans Peter Duerr univerzális boszorkányságmodelljét adaptálta: boszorkányság mindig volt, van és lesz, mindenütt. Ennek nyomán arra a következtetésre jutott, hogy „az üldözött nők, férfiak és gyermekek ezrei nem csupán egy inkvizitórikus őrület (inquisitorische Paranoia) tárgyai voltak, sokkal inkább egy, a kereszténységgel szemben álló ellenvallás hívei, tanúi vagy képviselői, amely Európa makacs eretnekmozgalmaiban - az üldözés idején a katarokéban - nyert kifejezést" (409. p.). Hauschild ráadásul a felvilágosodás valláskritikájában, sőt ennek 19. század végi spirituális megújulásában, de a második világháború előtt a nácizmus újpogány aspektusaiban is e „mozgalom" késői hajtásait látja. A Németországban épp csak megjelenő angol uWccamozgalom, amely az 1970-es évek végére már komoly bázissal rendelkezett Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, komoly hatást gyakorolt Hauschildra és csapatára. A Gerald Gardner alapította wicca, napjaink boszorkányságának egyik meghatározó típusa a 19. század végének okkultista, hermetikus irányzataiból sarjadt ki, de konstruált hagyománya, „gyökerei" az eretneknek nyilvánított Giordano Bruno tanaihoz „vezethetők" vissza (Gardner 2004; Greenwood 2000:140; 200 1: 188189). A Hauschild vezette rendezői trió 1979-ben - érzékenyen reagálva a korszellemre - a tételes vallások rigorózus kereteit feszegető, a kereszténység hegemóniáját elutasító kortárs nyugati-európai eszmeáramlatok, különféle spirituális mozgalmak egyik lehetséges előképeként tekintett a boszorkányságra. Alapvetően ezt az értelmezést tették magukévá a mostani kiállítás rendezői is. Számukra napjaink boszorkánysága egy a választható vallási meggyőződések közül az ezredforduló spirituális szupermarketjében. 1 Ennek szellemében lettek a hamburgi új boszorkányok a kiállítást kísérő programok aktív részesei: beszentelték a kiállítást, itt tartották ünnepeiket, és mutatták be rituáléikat; végül a szimpóziumon előadást tartottak rítusaikról, meggyőződésükről. Az Attis mágikus nevet viselő Silke Beyn, hamburgi új boszorkány részletesen beszámol arról, miként fedezte föl újra boszorkányönmagát a kiállításon ( 100I 10. p.). Az Olaszországban élő Leonie Gaul a kiállításon bemutatott rituáléit értékeli (I I l-l 18. p.). Donate Pahnke, a „kísérleti valláskutató", „államilag akkreditált testterapeuta" és Ritualfrau - mellesleg a Brémai Egyetem oktatója - ugyancsak az általa celebrált szertartásokat elemzi (I 19-126. p.). Mindezek után nem véletlen, hogy az új boszorkányságot egyenesen „vallásként" értelmezik a kötet egyes szerzői: Donate Pahnke „alkalmazott valláskutató" és Julia Iwersen „vallástörténész" (2 I 3-229., 239-247. p.). Talán mégsem egészen véletlen, hogy a kiállítás alaprajza határozottan emlékeztet egy háromhajós temploméra. A westwerk helyén álló „boszorkányerdőcskén" keresztül juthatunk el a főhajóba, ahol a jó-gonosz oppozíciókba rendezett európai boszorkánysztereotípiák láthatók. A bal oldali mellékhajót a boszorkányüldözés tematikája uralja, a farsangi szokások boszorkányalakjaival s némi afrikai boszorkánysággal megtoldva. A jobb oldali mellékhajóban kaptak helyet a boszorkányság folklorizálódott és irodalmi képei:
