Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

DURST JUDIT: „Csak a pénzre hajtik mind"? Az antropológiai megközelítés haszna a demográfiában

„Hiába van nyolc osztályom, mire mentem vele?! A nagyobbik fiamnak is megvan a nyolc, fel is vették Miskolcra karosszérialakatosnak, de nem tudtam elengedni. Miből? Csak a vonat lett volna havi tízezer... Meg aztán, az egész környéken nincs semmi munkahely. Ez országos probléma. De ha akad is valami, akkor sem a cigányt veszik fel..." Ez fogalmazódik meg abban a közösség zöme által osztott felfogásban is, amelyet egy huszonnégy éves, hatgyerekes telepi cigány anya osztott meg velünk: „Minek tanultam vóna? Úgyse lett vón' belőlem senki. A legtöbb cigány nem megy semminek. Nem olyanok, mint a magyarok, hogy kiiskoláztatik magukat. Ki tudja, azok is minek tanulnak... Ha nem vagy otthon, félnél, hogy valaki megcsali az uradat. Egy asszonynak az a kötelessége, hogy főzzön a gyerekeknek, tisztán tartsa őket, foglalkozzon velük. Más mi érdekeljen? A gyerekeim meg az uram, hogy mi életük lesz..." A motiváció hiánya mellett a korábban emlegetett településpolitikának, pontosabban a körzetesítésnek is szerepe van abban, hogy a falubeli cigánygyerekek közül csak alig akad egy-kettő, aki elvégzi a nyolc osztályt. Míg a helyben lévő első, második osztályba szívesen járnak a cigány gyerekek, addig harmadik osztálytól kezdve, amikor már a tíz kilométerre lévő körzeti iskolába kell menniük, sokan kezdenek kimaradozni. Egyrészt, mert a cigány anyák különösen féltik gyerekeiket az utazástól, másrészt, mert ha éppen elfogy a pénzük, és nincs mit enni adni a gyereknek tízóraira - ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő -, inkább otthon tartják őket. De maguk a gyerekek sem járnak szívesen a körzeti iskolába: a hosszú évekig szinte a külvilágtól elzártan, a helyi tanítók óvó-védő gondoskodása mellett, a szülőfalu melegében, kizárólag egymás közt felnövő cigány gyerekek elveszettnek érzik magukat a számukra idegennek tűnő gázsó iskolában. A tízéves Gigi, aki másodikban még az osztály legjobb tanulójának számított, harmadikban, a körzeti iskolába átkerülve, már év végén több tárgyból bukásra állt. „Én azért nem szeretek iskolába járni, mert a parasztok nem barátkoznak velünk... A parasztokhoz hozzá se lehet nyúlni, mindig megtörlik utánunk a kezüket... A tanár semmit se fogad el tőlünk - még a cukrot se, pedig be van csomagolva." Ilyen körülmények között nem csoda, ha a lányok hatodik osztály körül kezdenek végleg elmaradozni az iskolából, és inkább a „fiúkkal foglalkoznak". Ráadásul a nagy család, a sok gyerek pozitív identitást is ad egy olyan közösség tagjai számára, amely a többségi társadalom részéről többnyire csak folyamatos elutasításban, megaláztatásban, diszkriminációban részesül: „A cigány szereti a nagycsaládot... A vályogvetés, muzsikálás, meg a gyereknevelés a cigánytól származik. A cigányok ezt hozták magukkal, erre büszkék" - fogalmazta meg a láposiak egyike, egy középkorú, nyolcgyerekes családapa. A nők ugyanúgy büszkék a családalapítás terén elért „teljesítményükre" mint gyakorlatilag az egyetlen olyan dologra, amelyből pozitív identitásukat meríthetik, s amelyet megint csak a nem cigány, gázsó vagy paraszttársadalom ellenében fogalmaznak meg, hiszen ehhez viszonyítva értelmezik „cigányságukat". „Harminckét évesen tizenkét gyereket szültem, azért az már valami, nem?! Ezt csinálják utánam a parasztok! Azoknak csak egy-két gyerekük van, mert önzők, nem tudnak semmiről lemondani... A cigány a kevéshez szokott... Ahol tíznek jut enni, ott jut a tizenegyediknek is." „Hány gyereket akartam? Nem tudom megmondani, csak úgy jöttek sorba... Ha már