Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BERTA PÉTER: Az érték etnicizálása - az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi Gáborok között
jutása vagy a Caritas néven elhíresült piramisjáték látványos bukása (vö. Magyari-Vincze -Feischmidt 1994). Azok a romok, akiknek bankszámlájuk van, vagy állami vállalatokkal és intézményekkel üzletelnek (ezek ugyanis kerülik a munkadíj készpénzben történő kifizetését), vagy valamely környező országban közvetítő kereskedéssel foglalkoznak, és a különféle engedélyek beszerzése miatt kényszerülnek arra, hogy bankszámlát nyissanak. A legtöbb rom tehát a gázsó bankok közreműködését nem azért veszi igénybe, hogy ott gyarapítsa megkeresett pénzét, hanem azért, mert csak így vállalhat legálisan munkát, vagy csak így juthat hozzá munkadíjához. Egyre többen gondolják azonban úgy, hogy a politikai rendszerváltással és a gazdaság fokozatos stabilizálódásával párhuzamosan a pénzintézetekkel szembeni bizalmatlanság jórészt okafogyottá vált, és a pénz formáját öltő felesleg elhelyezése bankszámlákon ma már biztonságosabb, mintha otthon tárolnák azt, kitéve magukat például a betörésekből fakadó veszélyeknek. Az említett tartózkodás azonban nemcsak a bizalom hiányára, hanem gazdasági okokra is visszavezethető. Ezek közül a legfontosabb az, hogy a gázsó bankokban elhelyezett összegek után járó kamatok rendszerint jóval alacsonyabbak annál a kamatszintnél, amelyre a romák az egymás közötti vagy a gázsókkal folytatott informális kölcsönügyletek során szert tehetnek. Vagyis a gázsó részvények, kötvények vagy befektetési jegyek gyakran még akkor sem tűnnek igazán jövedelmezőknek számukra, ha a kilátásba helyezett haszon elérését nem akadályozzák meg olyan kedvezőtlen gazdasági folyamatok, mint a bankcsőd vagy az infláció jelentős növekedése. Mivel támasztható alá az az állítás, hogy a poharak és a kannák - legalábbis a tárgyi javak körén belül - a fogyasztás elit regiszterét alkotják a Gáborok között? E tárgyak elit státusának egyik legnyilvánvalóbb jele a romák közötti tranzakciók során értük kifizetett vételárak nagysága. (A korábbi és a jelenlegi tulajdonosoktól származó tárgyéletrajzok alapján a presztízstárgyak ára többnyire pontosan dokumentálható - legalábbis az 1950-es évek elejétől.) Ahhoz, hogy a vételárak gazdasági jelentősége érzékelhetővé váljon, vizsgáljunk meg négy, a Gáborok között lezajlott presztízstárgyvásárt, amelyekre 1964-ben, 1984-ben, 1 995-ben, illetve 2004-ben került sor. Az első tranzakció az egyik szomszédos megyeszékhelyen, a további három pedig Nagyfaluban zajlott le. Mind a négy esetben olyan pohár cserélt gazdát, amely a Gábor presztízstárgy-definíció alapján a legértékesebbnek tekintett pohárformatípushoz tartozik. Nézzük meg, hogyan viszonyulnak a vételárak a romániai gazdaság egészére vetített, egy főre jutó havi bruttó átlagkeresetekhez! Az egyik presztízstárgy-vásárra I 964-ben került sor. Az akkori vevőtől származó tárgyéletrajz szerint, aki egészen az I 990-es évek közepéig képes volt saját tulajdonaként megőrizni a poharat, a vételár 240 000 lej volt. Hasonlítsuk össze ezt az összeget a Romániai Statisztikai Hivatal adatainak egyikével: 1 964-ben a gazdaság és a tárgyév egészére vetített, egy főre jutó bruttó havi átlagkereset 1046 lej volt, vagyis a pohár vételára a havi átlagkereset 229,4-szeresét tette ki. A másodikként említett, 1984-ben lezajlott foro két testvér között jött létre. Az, hogy a pohár gazdát cseréljen, elsősorban az idősebb fivér - mint eladó - érdekeit szolgálta, aki azért akart mielőbb megválni attól, hogy a vételárat kiegészítve megszerezzen egy időközben eladóvá vált, a sajátjánál értékesebbnek tartott poharat. A két fivér közötti áralku során megállapított vételár végül I 400 000 lejt tett ki. 1984-ben a gazdaság és a tárgyév egészére vetített, egy főre
