Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BERTA PÉTER: Az érték etnicizálása - az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat az erdélyi Gáborok között

jutó bruttó havi átlagkereset 3224 lej volt, vagyis a pohár vételára 434,2 havi átlagkeresetnek felelt meg. Harmadik példánk, egy 1995-ben lezajlott foro esetében a vételár megközelítőleg 75 000 német márka volt, ami 106 730 769 román lejjel ért fel. Mivel az egy főre eső bruttó havi átlagkereset a tárgyév és a gazdaság egészét tekintve 275 825 lej volt, a pohár vételára ez utóbbi összeg 386,9-szeresére rúgott. A negyedik esetben szereplő pohár azonos a második példában említettel. Ezt a poharat 2004-ben az egykori eladó visszavásárolta fiatalabb fivérétől, aki fokozatos eladósodása miatt időközben olyan kilátástalan helyzetbe került, amelynek megoldására más mód már nem kínálkozott, csak a tárgy eladása. Az idősebb fivér 87 000 amerikai dollárért jutott hozzá ismét az I 984ben általa eladott pohárhoz. Ez az összeg az amerikai dollár 2004. december közepi árfolyamát figyelembe véve 2 575 374 000 lejt tett ki, a gazdaság egészére vetített, egy főre jutó bruttó átlagkereset pedig ebben a hónapban 9 733 512 lej volt, vagyis a 87 000 dolláros vételár az akkori átlagkereset 264,5-szeresével ért fel. Vessük össze a fenti arányokat egy másik adattal! Az összehasonlítás alapjául az a tapasztalat szolgál, hogy a Gáborok által a legértékesebbnek tekintett pohárformatípushoz tartozó tárgyak vételára egyszer sem haladta meg a kétmillió forintot azokon a magyarországi műtárgyárveréseken, amelyeket az elmúlt évek során figyelemmel kísértem. (Az említett árveréseken tizenöt ilyen tárgy cserélt gazdát. A leütött vételárak sok esetben meg sem közelítették ezt az összeget.) A kétmillió forintos felső összeghatár 2001 -ben a magyar gazdaság és a tárgyév egészére vetített, egy főre jutó bruttó havi átlagkereset 19,3-szeresét, 2002-ben 16,3-szeresét, 2003-ban 14,5-szeresét, 2004-ben pedig 13,7szeresét tette ki. Az így kapott arányszámok tehát jóval kisebbek a romák között gazdát cserélő tárgyakért kifizetett vételárak kapcsán említetteknél. Bár a presztízstárgyak ára a mindenkori alkufolyamat egyedi terméke, vagyis nem beszélhetünk rögzített árakról, továbbá a magyarországi és a romániai átlagkeresetek vásárlóerejének összehasonlítása a rendszerváltást megelőző időszakban meglehetősen problematikus feladat, a fenti példák mégis alkalmasak annak érzékeltetésére, hogy a romák a romániai bruttó átlagkeresetekhez viszonyítva milyen jelentős összegeket kínáltak/kínálnak fel egy-egy fontosabb presztízstárgyért. A Gáborok által egymás között kifizetett és a gázsó műtárgypiaci árak közötti feltűnő különbség nyilvánvalóan utal arra, hogy a kérdéses tárgytípusnak tulajdonított jelentőség a gázsók és a romák mint értelmezői közösségek esetében számottevő eltérést mutat. A helyzet kétségtelenül az, hogy amíg az ezüstpoharak és -kannák a gázsó műtárgypiacon vagy a Nagyfaluban élő magyarok között nem tartoznak a legkeresettebb tárgyak közé, addig a Gáborok esetében értéküket és társadalmi jelentőségüket egyetlen más tárgycsoporté sem múlja felül. Az értéktulajdonítás terén tapasztalható eltéréssel természetesen maguk a romák is tisztában vannak. Világosan mutatja ezt az alábbi, az egyik legtekintélyesebb, három presztízstárggyal is rendelkező nagyfalusi romtól származó kommentárrészlet. Az idézett mondatok akkor hangzottak el, amikor a házigazda gondosan kicsomagolta a nemrég egy másik romtól vásárolt poharat az annak megóvására és elrejtésére szolgáló ruhadarabokból, és megosztotta velem mindazt, amit a tárgy roma társadalmi karrierjével és tárgyi tulajdonságaival kapcsolatban szerinte tudni érdemes: „Na, nézze meg, Péter, nálunk mi a vagyon! Magyar ember nem ad érte száz dollárt! Érti maga? Na nézze meg! [...] Ezt, ha vinném, magyar embernél, vegye meg tőlem, nem adna érte száz dollárt. A Jóisten tudja! Van ilyen ember, ahogy te vagy most, hogy már