Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése
megjelent fotóját mutogatva elmesélte, hogy miképpen tanult egy újabb szerelemjóslási technikát: „Ezt Ujesztendőbe csinálják, ezt G. hallotta más asszonoktól, más népektől, de ő nekem elmondta, hogy, hogy csinájják: két gyertya, s új esztendőbe csinájják ezt." A fényképezkedés kedvéért végzett hamis technikák végrehajtásában is jártas: „S én mondottam annak a népnek, ott, a Magyarországott, hogy azt újesztendőkor kell... Ó, aszongya, hazudni nem lehet? Maga mondja meg, leadta, s akkor a küsleán es, s akkor itt csináták a filmet. S aztán az ugy van, csináva csak, de ezt ujesztendőbe csinálják..." Ebből az idézetből az is kiderül, hogy tudását aktív tudásnak tekinti, mely elválaszthatatlan rituális, időben szabályozott kontextusától. Ezzel szemben a kutató kérdéseire adott válasz egy másodlagos kontextust jelent, kvázihazugságot, mert a tudáselemek számára releváns összetevői kimaradnak, elhallgatódnak. Az ideális adatközlővé válás a saját kultúrájára való folyamatos ránézést, egyfajta távolítást is jelent. Ebben a másodlagos kontextusban az ismeretei adatszerűségük révén nem válnak passzív tudássá, hiszen ez is a használat egyfajta módját jelenti. A kutatási helyzet számára olyan beszédmód, melyben a tudáselemek kvantitatív ismerete 17 a fontos, ez vált ki elismerést, tiszteletet, 18 de egyúttal a megfelelő kommunikációs kompetenciával bíró adatközlő számára, aki az elvárásnak meg szeretne felelni, szövegek kitalálását is indokolttá teszi a minták alapján: „S én nem vettem szeámát [figyelembe], hogy elejémbe tettek egy ilyen, melyik fogja le [vételez]. Addig énekeltem, hogy osztán nem még vót többet mit énekeljek, me nem jutott eszembe. Traducsiltam [fordítottam] ki osztán a román éneket magyarul, ők nem tudták, de én serényen ki tudtam traducsilni [fordítani] a román éneket magyarul. Ok azt gondolták, magyarok, de román vót. [...] Azok az asszonyok, a falusiak Somoskából erőst csodálkoztak, hogy magad erőst sok éneket tudsz. S az ajtóból filmáltak. A beszédeket es, filmeket es, melyik muzsikált, melyik beszélgettek, povesztiltak [meséltek] egyik a másnak." Tulajdonképpen egyfajta játszmaként kezeli a kutatást, melyben ahhoz, hogy nyereséghezjusson, bizonyos kompromisszumokat kell megkötnie, a hazudozás számára nem etikai probléma, hanem társas kapcsolatait, státusát befolyásoló stratégia. Előadásmódjából, megnyilatkozásainak retorikájából implicit módon az is kiolvasható, hogy eddigi adatközlői tapasztalatai szerint tudásának mely része minősült kérdezői számára egzotikusnak, relevánsnak, melyek azok a kérdések, amelyekre fel van készülve: a „régis dolgokra", a gyógyítótechnikákra, énekekre. Legnagyobb meglepetésünkre, amikor arra kértük, hogy mesélje el élettörténetét, jóval kisebb lelkesedéssel igen rövid szöveg volt a válaszreakció, míg a szerelmi jóslás különböző technikáiról félórás folyamatos beszédet rögzítettünk. A beszédhelyzetben való otthonossága, megnyilatkozásainak műfajszerűsége arra utal, hogy J. A. azonosul az adatközlői szereppel. Egyrészt marginalizáltságában, magányában a szocializációt jelenti számára az idegen látogató: „S akkor az jobban nez ingem az az idegen, mind enyimek". De presztízst, státust is biztosít számára, rá fordul a figyelem:
