Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)

BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése

„Aszonták Magyarfődről, a nagyobb kormány, hogy azt a népet, melyik olyan régtől bemondott nekünk ide, annyi sok mindent, hozzátok ki. S aszonták, vigyenek ki kicsi kocsival. S osztán csináltak egy teli filmot, csináltunk régis táncokot." Tudása fontos, szükség van rá, hiszen másnak megéri az anyagi áldozatot is, hogy vele találkozhasson: „[...] ki kell hozzátok ezt, s nem csapódtak félre, mervótak, kik addig kifizették, ők vették ki a pásápórtot [útlevelet] es, mindent, csak menjek ki". Hogyan alakult ez az adatközlő szerep az általunk rögzített beszélgetésben? Mivel magyarázható a felsoroló, recitatív előadásstílus és az intim, magánéletéről szóló történetek egymásmellettisége? J. A. kutatói státusunk felől intenzíven érdeklődik: megszakítja a beszélgetést, hogy az ügy fontosságáról, méreteiről információkat tudjon meg: „Akkor elszóródtak sokfelé, egy-egy, ketten magik. Lábnyikba es, Klézsébe." Megállapítja, hogy nekünk is vannak „gépezeteink", messziről érkeztünk, hogy vele beszélgethessünk. Kérdéseket teszünk fel, melyek tudására irányulnak. De ugyanakkor mi csak „sztudéntek" [diákok] vagyunk, nem rendelkezünk magasabb társadalmi pozícióval, mint például egy professzor. Nemcsak kérdéseket teszünk fel, hanem hajlandóak vagyunk végighallgatni problémáit, pletykáit is.

19 J. A. számára tehát mi a jelentős „másik" szerepét töltöttük be, aki a valóságát megerősíti. Egy másik szinten a kutatási helyzet a marginalizált egyén számára valóságteremtő intézménnyé válik.

20 A beszélgetés során tehát egyszerre két beszédmüfajt is működtet, címzettjeit hol kutatónak, hol társalgó félnek nézve. Ez a két műfaj a beszélgetés folyamán egyre inkább egymásra tevődik, a kezdeti, otthonosságot sugalló történetek személyes hangnemét egy másik narratív minőséggel váltva fel. A megnyilatkozások műfajának változásával a szövegek extenzióját is más szabályok szerint kell behatárolnunk: míg az élményelbeszélések referenciája az egyén élettörténete, a közösség, addig az adatszerűségre törekvő előadásmód extenziója a beszédhelyzet maga. A hiedelemről való beszédet az „én" és a „másik" kapcsolata termelte ki, és a másik tudásanyagának, világképének értelmezése tartotta mozgásban. J. A. élménytörténeteinek hiedelemszövegként értelmezése megváltoztatta tudásához való viszonyulásunkat, s ugyanúgy az ő hiedelemreprezentációi is megváltoztak érdeklődési szándékaink fejtegetése révén. J. A. élménytörténeteinek tehát mi is társszerzői vagyunk, akárcsak az összes kutató, aki előttünk megfordult már nála. A kutató jelenléte nemcsak a megnyilatkozások szempontjából konstitutív tényező, S hanem a kutatottak identitáskonstrukcióiban is szerepet játszik. Az emberek megválfr toznak, ha kutatjuk őket, sőt egyes egyének egyenesen igénylik, hogy társalogjunk velük; S érzik, hogy végre rájuk is szükség van. A néprajzi gyűjtés egyéniségek felfedezésével és meghallgatásával embereket emel ki a teljes elhagyatottságból, és pszichikailag jelentős ~§§ szerepe lehet. Kérdéses azonban, hogy a tudatos informátori magatartás miként alakítH ja át az egyén társadalmi kapcsolatait. •