Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 8/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2005)
BLOSJÁNI MELINDA: Ki kicsoda a hiedelemszövegekben? Egy moldvai vallásos narratíva gyűjtésének kommunikációelméleti és társadalomtudományos megközelítése
„Tük es akarnátok, hogy papozódjatok? (Nevet) Nem mondom, na, mert sok helyre jártam, nem tudnám megolvasni. (Paphoz vagy keiugerhez [szerzeteshez], melyikhez ment?) Pap, pap, még májkucáknak [apácáknak] es fizettem. Régebb es jártatok?" Mondandóját tovább folytatja, de a tudásához fűződő viszony már megváltozott, a tanácsot kérőnek, a gyűjtőnek szánja (a tanácsot kérő és a gyűjtő szándékai és viselkedése J. A. számára összemosódnak, a két szerep többé-kevésbé fedi egymást - ennek okait a következő fejezetben részletesebben kifejtem). A hiedelmekről szóló szövegek (gyűjtők és adatközlők részéről egyaránt) olyan megnyilatkozásokban folytatódtak, amelyeket a másik tudásáról való elképzelések és a közlési szándékok folyamatos (félre-?) értelmezése irányítottak. A beszélgetés során megváltozott státusunk: J. A. hol egyszerű látogatónak, hol információt, esetleg szolgáltatást kérőnek, hol pedig gyűjtőnek címezte mondanivalóját. A beszélő aktív válaszreakcióját nemcsak a kérdés tartalma, hanem a beszédpartnerek szándékának ismétlődő átértelmezése is közvetlenül meghatározta: kommunikációs stratégiájának megváltozásához vezetett. Nyomon követhető, ahogy megváltozott saját tudásrendszerének, világképének tálalása, igazolása. A gyűjtői szerepünkről való beszéd, kérdező magatartásunk nem számolta fel a beszélgetés közvetlen hangnemét, beszélőkedve megnőtt, és a történetek továbbra is a személyes szféráján belül maradtak, a pletykát és a pikantériát sem nélkülözve. De - ami a beszélgetés közben nem tűnt fel, csak a lejegyzés közben - a történetekhez, különféle praktikákhoz defenzív gesztusok társultak: a „gonosz tettek" elszenvedőjévé válik, ő csak a jó, gyógyító technikákat gyakorolja. Előfordul, hogy egy hiedelmet először a rontás elszenvedőjének pozíciójából, egy személyes történet keretében említ meg, fizikai állapotának legitimációjaként: „Nekem es olyan rossz emberem vót, mer vert, csúfolkodott [...] ő megcsinálta, hogy én ologén [nyomorék] maradtam a lábaimmal, a húgával s a sógorasszonyaival." A rontás helyzetének tisztázása végett rákérdeztünk, mikor újra a lábáról kezdett beszélni. Ezúttal ugyanarról az eseményről (rontás) egy teljesen más jellegű reprezentációt hallottunk, ami más igényekre reagált, más igazságértéket szándékozott igazolni, mint előző reprezentációja: „Há nem tudom, mett aszonta, mikor el vótam a misére, hogy kiseprette az ógrádát [udvart], s miután bejött, kapott paszulykaszemet? S én meg es, el es, mások mondják, fognak meg békákat, gyékeket [gyíkokat], de én, ha nem tudom, nem." Ez a válasz erős védekezési mechanizmust vált ki a megrontó pozíciójával szemben: „Én, ha tudtam vóna, visszahoztam vóna én a vejemet, ettől az asszontól, hogy üljön az ő gyermekeinél, s az életjinél [házánál], de ha nem tudok! Nem tudok, melyik baszarkán, tud mindenféllét. Én csak az ónöntést az ijedtségtől, errefelé tanútam. Ijedtségtől, vaj aki megcsinálja magát, s nem tudja kicsinálni, akkor öntök ónt, az az ónöntés kilenc helyre, s három hónapba, mindé hódba [holdban] egyszer, azt mind kihajtsa belőlle, aki kűdött magára valamit, az mind kifutnak a rosszak, többet nincs semmi baj." A megnyilatkozásokban eltérő defenzív stratégiát alkalmazott: a fenti példában témájának magára vonatkoztatásával próbálja saját énképét hiedelmektől tisztán tartani. Az ónöntést személyes tapasztalataival szavatolja, ugyanakkor gyógyító eljárásként legitimálható, ezért az erről szóló beszéd nem korlátozott. A helyeslés, elfogadás gesztusával szemben bizonyos tudástartalmaktól elhatárolta magát.
