Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló

szerteágazó témákat ráadásul nemcsak különböző generációkhoz, de különböző kultúrakutatási irányzatokhoz, néprajzi iskolákhoz is tartozó szerzők mutatják be, már a kötet tartalomjegyzékének tanulmányozásakor biztosak lehetünk abban, hogy ezúttal nem fogunk egységes képet kapni a német néprajztudományról. Cserébe kapjuk viszont azt a nyitottságot, amelynek jegyében a tartalmilag és módszertanilag igen eltérő kutatási területek azonos jogon vonulhatnak föl, és amely esélyt ad arra, hogy a tudományos munkát mint - kérdező és útkereső - társadalmi folyamatot foghassuk föl. Ugyanakkor ez a frissesség feledteti velünk a nyilvánvaló tematikus hiányokat is: a kötetből kimaradtak az 1990-es években önálló monográfiákkal bemutatkozó kutatási területek, így a néprajzifilm- vagy a történeti házkutatás. A két szerkesztő maga is közöl egy-egy tanulmányt a kötetben: míg Lehmann a modern témák legmodernebbike, a tudatelemzés létjogosultságának bizonyítására sorakoztat fel érveket, addig Göttsch egy klasszikus terület, a levéltári kutatás témájában nyújt korszerű módszertani és tudománytörténeti áttekintést. Ez utóbbi tanulmány (Silke Göttsch: Archivalische Quellen und die Möglichkeiten ihrer Auswertung) a kötet bevezető írásaként jelzi már azokat - a többi tanulmányban is több-kevesebb fegyelmezettséggel felvonultatott - szerkezeti és tartalmi jegyeket, amelyek közül a legszembetűnőbb az elméleti és gyakorlati kérdések izgalmas párbeszéde. A tudománytörténeti szakasz kijelöli a levéltári kutatások helyét az egymás mellett sokáig elbeszélő, majd a mindennapok kutatásában egymásra találó történettudomány és néprajz határmezsgyéjén, majd felvonulnak a példatárak, röviden bemutatva azokat a forrás- és archívumtípusokat (bírósági jegyzőkönyvek, naplók, hagyatéki leltárak stb.), amelyek a néprajzi kérdésfeltevésekre valamilyen választ tudtak adni az elmúlt hetven évben. A forrástípusok bemutatását a forráskritika legfontosabb szempontjai követik, majd az egyes kutatási részterületekhez ajánlott kvantitatív módszerek, a kulturális antropológiából kölcsönzött „sűrű leírás", illetve az „objektív hermeneutika" (esetelemzés), amelyeket ismét két különböző megközelítésben kap kézhez a levéltárba vágyó kutató. Egyrészt a kiinduló hipotézis felállításától az elemzési szintek meghatározásán keresztül egészen a végkövetkeztetések levonásáig lépésről lépesre követheti végig e módszerek gyakorlati alkalmazását, másrészt elméleti szinten szembesülhet az egyes eljárások előnyeivel, buktatóival és végső következtetésével: az elemzés célja korántsem a „valóság", hanem a lehetséges értelmezési szintek megragadása. A téma régi, a megközelítés új - a néprajzi gondolkodás paradigmaváltása áll a másik három klasszikus etnográfiai téma, az elbeszélés-, a tárgykultúra- és a képkutatás 21. századi helyét bemutató fejezetek középpontjában. E paradigmaváltás előrehaladottságától függően azonban más-más hangsúllyal érvényesülnek egyes gyakorlati és elméleti kérdések. Az elbeszéléskutatás módszereinek áttekintésére vállalkozó Brednich például a tudománytörténet fonalára fűzve veszi sorra a szöveggel való néprajzi bíbelődés Herdertől Bausingerig tartó fordulatait, inkább csak felvillantva, mint részletesen bemutatva az elbeszéléskutatás horizontján feltűnő újabb lehetőségeket (Rolf Wilhelm Brednich: Methoden der Erzählforschung). Igaz, ez utóbbiak, tehát az audiovizuális és elektronikus források jelentette új kihívások a kötet végén, a tömegkommunikációval, a médiaszövegekkel és az internettel foglalkozó tanulmányokban újra felbukkannak majd, ám azokban már nem kifejezetten maga az elbeszélés áll a gondolatmenet középpontjában. A Brednich-féle áttekintés feltűnő adóssága a többi - a terepkutatás lehetőségeire kivé-