Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Tájkép és emlékkép - az emlékezethelyek problematikája. Szabó Marianna Kakpuszta című installációja kapcsán
semmire sem jó, felhasználhatatlan papírfoszlányról, pár haszontalan, törött pálcadarabról van csupán szó, melyért lehajolni sem érdemes. Kiállítva viszont (Nora egy másik szép képével): kagylóhéjak a tengerparton, ahonnan visszavonult az élő emlékezet tengere. Az installáció eredeti környezetében befogadhatatlan és értelem nélküli - de ott nem is rendelkezik e felidézett jelentéstartalmakkal; ott még nem történelem, hanem a hagyomány ideje uralkodik. Ahhoz, hogy emlékezethelyként működhessen, dokumentációs anyagként átemelődjön, bemutathatóvá és megtekinthetővé váljon, olyan környezetre van szüksége, amely a történeti idő uralma alatt áll. Az installáció visszahoz valamit az emlékezet - azaz az idő - működésének logikájából, felidézi az emlékezettársadalmak korszakát. Ahogyan az adott földrajzi térben élő közösség is beleágyazódott egy természeti környezetbe, egyfajta sajátos időritmusba, úgy most, a közösség eltűntével éppen a természeti közeg marad egyedül az, amely őrzi a közösség egykori „lenyomatát", mozgatja, irányítja az emlékezést. Hiszen az installáció az időhasználat szintjén az emlékezés idejét jeleníti meg, s nem a történelemét, a múlt ki merevítésével szemben definiálja önmagát, nem akar rekonstruálni, csupán szervesen belesimulni a hagyományba. Az emlékezés ideje uralkodik itt, a természeti idő közeli rokona, egy megvalósulási formája - vagy ahogyan Schama fogalmaz: Klio, a történelem múzsája létét anyjának, Mnemosynének köszönheti, eme vad, ösztönös és ősi személynek... Az installáció sajátos viszonyt hoz létre a térrel is: egyrészt azzal, hogy az erdő fái által lehatárolt helyszínen egy majdnem szabályos négyzet alakú területet definiál, hangsúlyos módon újrateremti a tér alapszerkezetét, felhívja a figyelmet arra, hogy egy speciális minőségekkel, szimbólumtartalmakkal ellátott tájban mozgunk, határvidéken tartózkodunk. Ugyanakkor az a táj, amely a vadon közepén felidéződik, nem a természeti látnivalók miatt került kiemelésre, sokkal inkább időbeli minőségekből áll; sajátos formájú időtáj, emlékezetvidék. Furcsa transzformációs folyamatok keresztútján vagyunk itt is: ahogyan az emlékezés folyamata egyszerre tájképpé lesz... s fordítva, ahogyan ez a tájkép aztán - a dokumentáción túl - megint csak az emlékezetben találja meg végső helyét. 14 IV Ha az installációt művészettörténeti szempontból próbáljuk elhelyezni, akkor egy olyan művészeti mozgalmat kell felidéznünk, amelynek gyökerei az 1960-as évek végéig nyúlnak vissza. Ekkor jött létre ugyanis a Land-Art, a természetművészet, amely újradefiniálta a táj művészi megközelítés- és ábrázolásmódjának amúgy nagyon régi hagyományát, mégpedig oly módon, hogy a tájképfestészet kiindulópontjával ellentétben e művek nem egy meghatározott perspektíva mentén reprezentálják a tájat, hanem elsősorban a tájban zajló folyamatok kimerevítése a céljuk. Andy Goldsworty vagy éppen David Nash alkotásai 15 a „talált formák, alakzatok összegyűjtésével, a természeti folyamatok felhasználásával a művész beavatkozását a lehetőségekhez mérten a minimálisra redukálják; megpróbálják elkerülni, hogy egy eleve adott festői, művészi tradíció formáinak követelményrendszerét érvényesítsék a természet fölött" (Weilacher 1999:15). Keserű Katalin művészettörténész az emlékezés szerepét a kortárs művészetben vizsgáló könyvében a
