Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Tájkép és emlékkép - az emlékezethelyek problematikája. Szabó Marianna Kakpuszta című installációja kapcsán

„természetművészet" kategóriáját alkalmazza ezekre a sajátos műalkotásokra, amelyek „az adott természeti környezet elemeit, darabjait, tárgyait, jelenségeit (használják), ezeket figyelik, értelmezik, jelentéssel ruházzák fel" (Keserű I 998:166). Az általunk vizsgált összefüggésrendszerben fontos megkülönböztetni azt a Land-Arton belül kikristályosodó két kortárs művészi tendenciát, amelyek sok szálon kapcsolód(hat)nak a kultúrakutatás megközelítésmódjához: az „individuális mitológiát" és a „nyomolvasásnak" nevezett irányzatot, „amely régebbi kultúrák és élettapasztalatok nyomainak és jeleinek segítségével szuggesztív hatású, asszociációkban gazdag szimbólumokat próbál létrehozni. A »nyombiztositas« anyagaként éppúgy szolgálnak leltárak, fotódokumentumok, illetve az archeológia és az etnológia tudományos kutatásai, amelyek aztán a művészek új, individuális kommentárjai révén tesznek szert új, önálló életre." (Weilacher 1999:12.) Ahogyan az installáció kapcsán is láttuk, a természetművészet jellegzetes formakincsét különféle rituális folyamatok, tárgyegyüttesek (installációk, environmentek) alkotják, amelyek zömükben - éppen az egyszerűségük miatt - készen kapott természeti anyagokat (fa, kő, homok, növények) és redukált természeti formákat használnak fel. E megközelítésmód egyik egyenes következménye az antropológiai jellegű tematikák (így például a természet és kultúra viszonya, a társadalmi csoportok beágyazódása külső természeti környezetükbe stb.) intenzív és közvetlen jelenléte ezekben a művekben. E művészeti mozgalomban például fontos szerepet játszik a késő modern társadalomtudományokegyik központi kategóriája, „re//exf'ó"-fogalma, hiszen e művészi tevékenység egy sajátos „metatájat" hoz létre, ahol együtt, egymás mellett látható a táj és annak egy sajátos olvasata - az értelmezés előtti állapot és a reflexió együttese. E többszintű reflexiós munka következtében egyszerre létezik a tér mint társadalmilag definiált, kulturálisan formált földrajzi entitás, a táj mint a tudományos és művészeti érdeklődés tárgya s végül ugyanaz a táj mint egy falak nélküli galéria: egyszerre sajátos kiállítási helyes a kiállított helyek hordozója. Különleges átalakulások zajlanak az adott helytől el nem távolodva: a természeti objektumok, a tereptárgyak, az életvilágok mindennapi tárgyai, az unalomig ismert képrepertoárok a különböző intenciójú reflexiós munka során kutatási objektumokká, műtárgyakká alakulnak, majd kiállítási tárgyként történő megjelenésüket követően rövid idő után ismét visszatérnek kiinduló állapotukba. A folyamat eredményeképpen a térre vonatkoztatva különböző léptékű és műfajú imaginativ térképek jönnek létre, amelyeken (akárcsak a korai, kezdetleges földrajzatlaszokban) a szigorúan definiált és négyzethálósán rögzített helyek mögött feltűnnek eltérő indíttatású emberi aktivitások, láthatóvá válnak sajátos lényekkel, önálló törvényekkel rendelkező fantáziavilágok. A másik fontos - és ugyancsak antropológiai értelmezést igénylő - jellegzetessége e művészeti mozgalomnak az, hogy intenzíven érdeklődik az időbeliség különböző dimenziói iránt. Keserű Katalin szerint a kelet-európai természetművészet - amely amerikai gyökereitől eltérően nem az állítólag érintetlen természeti környezetben, így például a sivatagban hozza létre a maga műveit, sokkal inkább közege és témája a sűrűn lakott és kulturálisan, társadalmilag gazdagon strukturált táj - „az élettel-halállal való foglalkozásból született" (Keserű 1998:159-1 75). Ez a témaválasztáson túl a többfajta időbeliség folyamatos tematizálásában is tetten érhető: talán egyetlen más képzőművészeti ágban sem viseltetnek ilyen kitüntetett figyelemmel az idő iránt - már csak azért is így van, hiszen e művek létrehozásában, értelmezésében konstituens szerepet játszik az