Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

DAVIDE TORSELLO: Az instabilitás kezelése. Bizalom, kétértelműség és társadalmi kapcsolatok egy dél-szlovákiai faluban

kérdezte: - Kivitted a kukát? - Kivittem - válaszoltam. - És leláncoltad? - szólt a következő kérdés. Elbizonytalanodtam. - Milyen lánccal? - Tudtam, hogy be kell jönnöm rákérdezni -jegyezte meg türelmetlenül -, nem lehet a kukát leláncolatlanul kint hagyni az utcán. Tudod, hányat loptak el a múlt évben? Kettőt. Ebben a faluban semmi sincs biztonságban, ami nincs bebetonozva, és még akkor is résen kell lenni! Tucatnyi hasonló történetet hallani a falu mindennapjaiból. A lopások, csalások és a pletyka elkerülése a falubeliek egyik legkiterjedtebb napi foglalatossága. Az a jelenség, hogy az emberek tartanak vagyontárgyaik ellopásától, vagy hogy pletyka tárgyává válnak a faluban, nem tekinthető kifejezetten posztszocialista jelenségnek. A Mediterráneumban komoly hagyománya van ennek, és sok nyugat-európai közösségben úgyszintén (lásd Barkow I 995). Ami Vágkirályfát különlegessé teszi, az az, hogy az emberek cselekedetei gyakran nem követik azokat a kognitív kritériumokat, melyek létrehozzák őket, vagy ahogy egy olasz közmondás mondja: Tra il dire e il fare ce di mezzo il mare (a szót és a cselekvést egy tenger választja el egymástól). Amint arra már másutt rámutattak, az embereknek a szövetkezet iránti bizalmatlansága nem feltétlenül tartja őket vissza attól, hogy valamilyen kapcsolatban álljanak vele (Torsello 2003a). Az emberek gyakran a szövetkezet mellett döntenek még akkor is, ha más alternatívák is a rendelkezésükre állnak. Számtalan motiváció áll a háttérben, míg végül arra a felismerésre jutnak, hogy a szövetkezet mindennapi életük elengedhetetlen része. Ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy a beszélgetések során lejárassák a szövetkezetet. Hasonlóképpen számtalanszor hallottam olyan falubeliekről, akiket megbízhatatlanoknak neveztek, ám ez mégsem hatott komolyabban a velük folytatott személyközi kapcsolatokra. Mit hord magában ez az attitűd? Csupán az idők bizonytalanságának és a posztszocialista változások feletti elégedetlenségnek a jele mindez? Néhány falubeli úgy érzi, hogy anyagi helyzete az 1989-et követő időszakban rosszabbodott, ám sokan közülük az azóta megtett fejlődést hangsúlyozzák, és optimistán tekintenek a jövőbe. A háztartásonként felmérés az emberek saját maguk és családjuk anyagi helyzetéről alkotott véleményét, az azzal való elégedettségüket volt hivatott tükrözni. Az első kérdés a következő volt: „Hogy ítéli meg: I 989 óta javult vagy romlott az anyagi helyzete?" Csupán a válaszadók tíz százaléka válaszolta, hogy anyagi helyzete kicsit javult, miközben 22 százalék vélte úgy, hogy kicsit rosszabbodott, negyven százalék érezte, hogy jelentősen rosszabbodott, és 27 százalék mondta azt, hogy nem változott a helyzete. A második kérdés így szólt: „Elégedett családja anyagi helyzetével?" A válaszok 55 százaléka tükrözött elégedettséget (ezen belül négy százalék nagyfokú elégedettséget; 51 százalék pedig többé-kevésbé volt elégedett), míg a válaszadók 43 százaléka mondta azt, hogy nem elégedett (ezen belül 32 százalék nem igazán elégedett, I I százalék nagyon elégedetlen). Noha ezek az adatok nem adnak egyértelmű választ arra a kérdésre, miért mutatkozik olyan jelentős eltérés az emberek társadalmi gyakorlata és vélekedései között, némi fogódzót azért nyújtanak. A két kérdéscsoportra adott válaszok közti eltérés azt jelzi, hogy ami a társadalmi átalakulásokról alkotott pesszimista vélekedésnek látszik, az a gyakorlatban - a család helyzetének átfogó értékelésekor - átalakul egy sokkal kevésbé negatív képpé. Néhány adatközlő a következőképpen kommentálta a két kérdést: „Hát, nincs miért sokat panaszkodnunk, végül is szabadok vagyunk, előttünk a jövő, ami viszont többékevésbé rajtunk áll." Érdekes módon még azoknál sem, akik a jelenlegi bizonytalanságot