Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
AGÓCS ATTILA: A gömöri romungrók mesélési szokásairól
élményként, tehát személyes ügyként kezelik. A gesztusok által kifejezett jelentések hallgatók általi verbalizálása pedig a narrátor alapszövegének expresszivitását hivatott növelni. Amint az a fenti osztályozásokból is kiderül, a nem cigány (vagy „paraszti") mesélőközösségek felbomlása után 52 a cigány mesemondók közönsége is fogyatkozni kezdett a 20. század hetvenes, nyolcvanas éveiben, s mára már csak foghíjasán tudják rekonstruálni a valamikori narrátor-auditórium viszonyt azok is, akik gyerekként még a „mesekirályok" történeteit hallgathatták; sőt elmondhatjuk, hogy a viszony több tekintetben is megváltozott, hiszen a hallgatóság már kevésbé koncentrál a mese tartalmi, illetve formai követelményeinek betartatására, közbeszólásait inkább a tréfálkozás célja vezérli, vagy az apadó cigány nyelvtudás kényszeríti ki. A gömöri romák hagyományos életmódja és hozzá kapcsolódó életfeltételek is gyökeresen megváltoztak, ami természetesen nem hagyta érintetlenül a helyi roma mesemondó-hagyományokat is. Úgy magyar, mint szlovák romungró adatközlőim egyetértettek abban, hogy a mai roma fiatalságot a varázsmesék már teljesen hidegen hagyják, már „nem ismerik el azt, amit mesélsz nekik" Az érdeklődés hiányának fő okát azon tényben látják, hogy már a viszonylag zártabb roma közösségekben is felváltotta a közvetlen, kontaktuson alapuló kommunikációt mint információforrást a tömegkommunikáció: „...mert ez az úgynevezett demokrácia. Ez egy olyan modernizált világ, tudod, ez olyan modernizáció... Valamikor, amikor én voltam gyerek, nem voltak televíziók, nem voltak rádiók. Voltak ezek a petróleumlámpák, tehát ott nem a televízióknál, rádióknál gyülekeztek az emberek. Ott a tüzeknél jöttek össze ilyen öregemberek... és ott ezek paramiszát - meséket és ilyen történeteket - mondtak, hogy mit éltek át valamikor. így szórakoztak valamikor az emberek. Azonban jött ez az éra, televíziók, magnók, és minden kiveszett. Azután demokrácia lett, tudod, ma már olyan modern a világ, és ez már, ne is haragudj, semmit sem ér. Úgy mondanám, hogy ez egy őrült világ" (Z. M, 1942, sz., Rimakokova.) Úgy, ahogy a mai fiataloknak nincs szükségük a „szép hallgatókra", nem érdeklik őket a mesék sem. Ha mesét hallanak, „valamit megjegyeznek belőle, de amikor kimennek, ááá - csak legyintenek". A legtehetségesebb cigány mesemondó sem veheti fel a versenyt a televíziós sorozatokkal, melyek így fokozatosan elnyomják a hagyományos roma orális kultúrát. „Ma a mesékkel a televízió konkurál, és televíziója van még a legelhanyagoltabb cigánytelepen is minden családnak... A roma közösségen belüli mesehagyományozódást nemcsak a technikai kommunikáció eszközei gyengítik... hanem a romák fokozatos közeledése a nem roma környezettel is... a roma fiatalságnak nincsenek gátlásai a környezet mintáinak átvételét illetően, így a hagyomány háttérbe szorul." (Hübschmannová 1973:12.) A mesemondási alkalmak számának fokozatos csökkenésével felgyorsulnak a bomlási folyamatok, a mesék összekuszálódnak, hiszen a hallgatók többsége már nem is ismeri a hagyományos mesei logikát, ebből kifolyólag sem ellenőrizni, sem pedig kijavítani nem tudja a keletkező szüzsé hibáit (Benedek 2001:18); a javítások mára szinte teljes egészében a szöveg formájára (nyelvi pontatlanságok és megakadások), valamint a szereplők összekevert nevének helyreigazítására korlátozódnak.
