Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

AGÓCS ATTILA: A gömöri romungrók mesélési szokásairól

b) A hallgatóság kiegészítései a monda egyes motívumaihoz - N (Oláh): „Odaértünk Magyarhegymegre, és... de ott nincs buszmegálló, csak egy olyan tető. Kiszállsz, de semmiféle bódé, semmi... H: A hegyen keresztül. N: Azt csak úgy, tudod." Vagy: N (Oláh): „Mentem én szépen lefelé, no, azon az erdőn keresztül, de ott volt egy szép rét. Jól lehetett látni, gyönyörűen. H: Sütött a hold. N: Odaértem valahogy így..." c) A narrátor hallgatók általi kijavítása - N (Oláh): „Az az oszlop azóta is ott van. H: Már nincs ott. Már átcsinálták, elvitték a villanyszerelők. N: Lehet. Hogy már azóta, de addig ott volt az az oszlop." d) A monda egyes motívumainak humoros vagy komoly magyarázatai - N (Oláh): „Nem a sütemény kellett neki, hanem a pálinka... H: Neki erre ment ki a játék. N: Nem a sütemény torta..." Vagy: H (Zigmund): „No és ott, ahogy így megy lefelé... te nem ismered Hermándot. H: O azt nem tudja, hogy hol van az. N: Ahogy Hermándról... itt a gyár, és itt laktunk mi." e) A hallgatóságnak a monda egyes részleteihez fűződő kérdései és a narrátor rájuk adott válasza - N (Oláh): „Közel volt, de nem tudtam eltalálni azt a kutyát. A nővérem is dobálta, én... H:M\t csinált veled azután? N: Mert én köszöntem neki, tudod. H: Jó, de mit csinált veled? Nem csinált veled azután valamit? N: Hogyne. Félelmet engedett ránk, olyan félelmet." Vagy: M (Zigmund): „...ahogy azok a lidércfények eltévelyítették őket az erdőben. H: Lidércfény? N: Lidércfény. Olyan három fény. Lidércfény. H: Tudom, mint azok a kék szentjánosbogarak, amelyek éjszaka is világítanak. Lidércfény." /) A hallgató verbalizálja azt, amit a narrátor gesztusokkal fejez ki - N (Oláh): „És akkor ideért neki (Mellkasára mutat.) Nem, Miso? H: A szívéhez. N: Akkor már felment, barátom." g) A hallgatóság spontán felkiáltásai - általában a monda valamely motívuma feletti elcsodálkozás váltja ki őket. Gyakoriak az „ez már nem létezik" jelentésű közbeszólások („Az istenit!", „Mária!") - N (Zigmund): „Este tizenegykor indultunk Besztercéről, és reggel fél hatkor értünk Rimaszombatba. H: Mária! N: El tudod képzelni?" Vagy: N (Oláh): „Azt mondom neki: - Menj a p...ba, te paraszt f...! (A hallgatóság nevet.) így mondtam. De barátom, már Vita is így kiabált... H: Nem félsz, ugye, várj csak! hl: ...a nővérem. No, barátom, most mitévők legyünk?" h) A hallgatóság minden ok nélkül megszakítja a narrátor előadását, aki ezért megfenyegeti őket, amennyiben nem csendesednek le, nem folytatja a hiedelemmonda mesélését - N (Zigmund): „De nem akart elengedni: »No fiam, nem mész!« H:Az elejéről! N: Ne vágj a szavamba, ha én beszélek, nem szeretem! H: Nem szereti. N: No. H: Egészségünkre! N: Ha akarsz, beszélj te, és én abbahagyom!" A nyolc felsorolt típus közül kettőt [a d) és a h) típust] megtalálunk a mesemondásba történő hallgatói beavatkozások rendszerében is, négy típus [a d), e), g) és a h) típusok] pedig hasonlít Dégh osztályozásának típusaira. A fentiekből kitűnik azonban, hogy három teljesen új kategória kialakítására is sor került [az a), a b) és az/) típusok]. A szöveg hitelességének bizonygatását mint a hallgatók közbeszólásainak egyik típusát a monda esetében műfajilag specifikus narrátor-auditórium interakciófajtaként értékelhetjük. A hallgatóság egyes mondamotívumokhoz fűződő kiegészítései arról tanúskodnak, hogy a műfaj iránt a roma mesélőközösségek aktívan érdeklődnek, a történeteket gyakran saját