Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

KIS-HALAS JUDIT: Átformált hagyomány - a töröcskei öntőasszonyok

tudományát. Őt ellenben még a halálos ágyához is elhívatta a kórházba. Sőt: ő meg is érezte, amikor Öntő Rozi meghalt, bár akkor épp nem voltjelen, mégis utóbb pontosan megtudta mondani a halál beálltának időpontját. Ráadásul Öntő Rozi az öntéshez használt vas háromlábakat is személy szerint neki adta, márpedig azok nélkül nem is lehet önteni. A tudomány mindenáron való átörökítésének ezt a momentumát illusztrálja az a falubeli hiedelem, mely szerint az öntőasszonnyal együtt el kell temetni az öntéshez használt edényeket is, ha nem akarják, hogy tudományát valaki megszerezhesse. Sőt, az öntőasszonyjelölt maga is emlékezett arra, hogy nagyanyósa halála után az egyik szomszédasszony éjjel belopózott az öntőkamrácskába, és elvitte az edényeket. Ezeket az öntőasszonyjelölt később visszakövetelte. Az öröklés e két útja közül az első, bár megfelelt az íratlan szabályoknak, mégis feloldhatatlan konfliktushoz vezetett. A Zsifkó ágon lévő unoka burkoltan ugyan, de mégis érezhetően a Fehér ág tagjait tartja felelősnek azért, hogy megszűnt a családban hosszú ideje őrzött hagyomány. Az Öntő Rozi házasságával a családba került „Fehérek" és leszármazottaik életvitelükben erkölcsi romlást hoztak magukkal, s így méltatlanná váltak az Öntő Örzse által megtestesített tiszteletre méltó hagyomány továbbvitelére. A második esetben már „szabálytalanság" történt: az affinális rokoni ágból került ki az új jelölt, aki azonban koránál fogva még mindig éretlen az öntőasszonyszerep betöltésére. A még élő két női leszármazott egymástól vitatja el az örökösödés jogát, a közöttük lévő ellenségeskedés feloldhatatlannak tűnik. A „kandi kamerák" hatása Az öröklés rendjében bekövetkezett szabálytalanságok és a konfrontálódó örökösök belülről formálták át a hagyományozódás viszonylag zárt keretek között zajló folyamatait. Időről időre megjelentek azonban olyan külső tényezők is, amelyek jelentős hatást gyakoroltak e téren. Elsőként a médiára utalok: Erdélyi Zsuzsanna jegyzeteiből tudjuk, hogy Öntő Rozi emlékezetében még élénken éltek azok a filmhíradósok, akik a hatvanas években felvételt készítettek róla, a híres, kuriózumszámba menő öntőasszonyról. Kellemetlen tapasztalatokat szerezhetett, hiszen az őt csaknem tíz év múlva felkereső Erdélyi Zsuzsannának csak hosszas győzködéssel sikerült elhitetnie vele, hogy ő nem televíziós, így nyugod- g tan elmondhatja neki az imádságot: „én annyira félek elmondani, mer mondom, egy- 7 szer énnékem is izétak, mer úgy vótam a tévébe..." (Erdélyi 1976:1 37). A televízió munkatársai tehát tiltott övezetbe tévedtek, „idegen" létükre a legbelsőbb S intimitáshoz tartozó szférához szerettek volna hozzáférni: az imádsághoz. A látogatá- ^3 suk okozta traumát követő bizalmatlanság minden mikrofonos, kamerás, fényképező- o-g gépes, kérdezősködő idegen iránt sohasem tűnt el véglegesen az öntőasszony családja- H ból, s ezt a tényt saját tapasztalataim is alátámasztják. Második helyen a néprajztudomány képviselőit emelem ki, akik a legnemesebb szándékkal igyekeztek közkinccsé tenni a becses és hosszú időn át megőrzött hagyományt. Saját gyűjtéseim során értesültem róla, hogy Öntő Örzsét az ötvenes évek elején felkeresték „a múzeumtól", hogy filmen rögzítsék a viaszöntést.

32 A meny és az unoka így emlékszik vissza: 201