Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló - Sziúk Magyarországon - megjegyzések egy fordításkötet margójára Robert M. Utley: A lándzsa és a pajzs. Ülő Bika élete és kora. Joseph E. Brown: A szent pipa Tóth Arnold

dítói jegyzetben ezt olvashatjuk: „Az indián törzsek és az egyes indiánok hazánkban általában ritkán használt neveinek még mindig nem alakult ki az egységes magyar átírási módja. A szabályok szerint a latin betűs írású nyelvek neveit a magyar ábécével, lehetőleg a forrásnyelvből írjuk át. Csakhogy a régebbi forrásnyelvek egy része s a nevek pontos, korabeli kiejtése már a mai őslakos amerikaiak körében is ismeretlen. Ok maguk is az angol átírást és az angolos kiejtést használják. [...] Senki sem tudja már pontosan, hogyan ejtették ki az indiánok az általuk használt neveket." ( I 5. p.) Ennek megfelelően az eredeti műben bőségesen olvasható lakota szavakat a fordító automatikusan az angolos kiejtéshez közelíti, és úgy írja át a magyar helyesírás szabályainak megfelelően, mindenütt zárójelbe téve az angol nyelvű kötetben található eredeti írásmódot. „Kénytelenek vagyunk ehhez alkalmazkodni, hiszen a I 9. századi sziú kiejtést nem rekonstruálhatjuk pontosan." (16. p.) Ez az eljárás önmagában véve helyes és következetes, sőt sok szempontból az egyetlen járható út, azonban két tényezőt teljesen figyelmen kívül hagy. Egyrészt a lakota nyelvű szavak magyar átírásának vannak előzményei (a legjelentősebb Fire-Erdoes 1988, Simoné Avarossy Éva fordítása). Másrészt az őshonos amerikai nyelvek közül éppen a lakota az egyik, amelynek kiejtési formáit pontosan ismerjük, és - megfordítva a fordító kijelentését - ők maguk sem az angolos kiejtést használják. A sziú-kátóba (siouxcatawba) nyelvcsalád legnagyobb élő nyelveként a lakota tulajdonképpen a dakota-sziú nyelv nyugati dialektusa, melyet I 990-ben 13-15 ezren beszéltek anyanyelvükként; a nyelvet második nyelvként beszélőkkel együtt körülbelül húszezerre tehető az aktív használók száma. Ezzel - a navahó után - az Egyesült Államok második legnagyobb élő őshonos nyelve a lakota. Ugyanakkor ez a szám a teljes sziú népességnek alig több mint tíz százalékát jelenti. Ezt figyelembe véve részben igaza van Hahner Péternek, amikor az angolos írásmód és kiejtés elterjedtségére hivatkozik. Nem kétséges azonban, hogy általában a „native speaker" kategóriájába nem sorolható, angolul beszélő őslakos amerikaiak tömegei is tisztában vannak saját nyelvük legfőbb kiejtési és ortográfiai szabályaival. Noha valóban nehéz volna rekonstruálni a lakota szavak 19. századi hangzását, a mai kiejtés formái alapot jelenthetnek egyfajta retrospektív szóátírási megoldáshoz. Ennek a mi számunkra azért van nagy jelentősége, mert lehetőségünk van az élő forrásnyelvhez hasonítani a magyarra átültetett alakokat. Minden bizonnyal sokkal közelebb áll a mai lakota a száz évvel ezelőtti lakotához, mint a mai amerikai angol a száz évvel ezelőtti lakotához. Ezt figyelembe véve nem meglepő, hogy a kötetben alkalmazott átírási gyakorlat a valóságostól meglehetősen távoli hangalakokat adott a lakota szavak egy részének. Az írás nélküli amerikai indián nyelvek latin ábécével történő lejegyzésének és a különböző átírási rendszereknek megvan a maguk szerteágazó története. A lakota azon kevés nyelvek egyike, amelyeknek viszonylag korán (a I 9. század első felében) kialakult az írásbeli formája, és az első nyomtatott lakota szövegek megjelenése óta eltelt 170 évben több irányban történt az ortográfia fejlődése. 1970 óta a lakota nyelvnek egyetemi tanszéke van Coloradóban, az alsó- és középfokú oktatás számára pedig többtucatnyi tankönyves szöveggyűjtemény jelent meg az elmúlt három évtizedben. A legfontosabb lakota nyelvű irodalmat közel harminckötetnyire tehetjük: nyolc szótár, négy rendszerező nyelvtan, négy nyelvkönyv típusú szöveggyűjtemény, két teljes bibliafordítás és kilenckötetnyi (nagyrészt folklórszövegeket és memoárokat tartalmazó) szövegpublikáció az eddigi termés, nem tekintve a nyelvoktatás segédleteiként elkészí-