Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TÓTH G. PÉTER: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete

mert negyven évvel ezelőtt ilyet még nem gyártott a „szocialista könnyűipar" - a „leleményes magyar fröccsöntő maszek" eszkábálta butángázpalack-nyitó, illetve a lábbal hajtható taposós zuhany, amelynek használatába beleizzadt használója, sőt a tűzoltótömlőből kiszabott papucs is mind-mind az egyéni kezdeményezések nagyon sokszínű világát mutatták be. Ez a barkácsolt világ olyan „művészeti" melléktermék, amely létét a tömeges árutermelésnek köszönheti abban a társadalomban, ahol az áruház - a pályaudvarral egyetemben - a modern idők templomának szerepét tölti be (vö. Augé 1992). Ehhez képest harmadik példám a tudományosság irányába történt elmozdulást mutatja, de a múzeumra inkább jellemző raktározási hagyomány továbbgondolását és a múzeumi hagyomány tetszeni vágyását valósította meg. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Látványraktáráról van szó, mely a köznyelvben pillanatok alatt a Látványtár rövidített elnevezést kapta, bár az utóbbi kritériumnak, mármint a látványtár műfajának az előbbi példa ismeretében a skanzen raktára nem felel meg. Mégis népszerű formája lett annak, miként lehet a tárgyakat a társadalmi nyilvánosság elé tárva újból „láthatóvá" tenni, ahogy népszerűvé vált maga a skanzen is a tudatos reklám- és rendezvényszervezésnek köszönhetően; évtizednyi idő alatt kristályosodott ki az a gyakorlat, amelynek következtében a szűkebb és távolabbi régiók becsatolásával a rendezvénynaptárba - szinte az egész ország „vidékét" behálózva - egy Budapest-központú, de a „vidékiséget" (megint csak idézőjelben) reprezentáló intézménnyé vált. Magyarán a múzeumba általában és elvétve látogatókat (beleértve a múzeumban dolgozókat is) befogva és azokat megszólítva, amolyan közös, talán mondhatjuk: interaktív játékra buzdítanak, ingerelnek a skanzen - akárhogy is nézzük, „mű"-tereiben és „mű"-termeiben - a közönségkapcsolattal foglalkozó kollégák. A nemrég felépített Balaton-felvidéki skanzenfalu eredeti háztulajdonosai például Unsere Wurzeln címmel ritualizáltan is magukhoz ölelték/ölelhették a számukra már csak a formát hordozó tereket és a térbe helyezett műtárgyakat. Az önmagáért való kultúrák tanúságtételeként a Veszprém környéki németek tudták és akarták is jól érezni magukat a Balaton-felvidéki „tájegység" (skanzenegység) megnyitásakor, melynek előzményeként mindezt „kicsiben" a Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatóságának épülete és a Bakonyi Ház mellett is megtették 2000-2002-ben. A műemlékeseknek a „népi műemlékeket" felmérő, vizslató, méricskélő gesztusait és a múzeum hagyományos raktározási sémáit feledve vagy tudomásul sem véve örültek annak, hogy az ,,ő(k)" konkrét közösségének „önmagáért való kultúrája" a „mi" (absztrakt közösségi) kultúránk lehetett, még ha csak időszakosan is. Az ünnepségek lezárultával ugyanis már nemcsak az ,,ő(k)" ritualizált ünnepein fognak ezek a tárgyak viselkedni, hanem a „mi" szokásainknak és hagyományainknak megfelelően is. Negyedik példaként a Néprajzi Múzeum, az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseum, azaz a Dunai Svábok Központi Múzeuma, valamint más múzeumok egyik közös kiállítását idézném (lásd Glass Hrsg. 2002; Lackner szerk. 2002), azt illusztrálva, hogy a múzeum hogyan tudott szoros kötelékeket szőni tárgy és alkotója, tárgy és használója között. A Hausgeschichten. Deutsche Spuren in den Donauländern / Háztörténetek. Német sorsok a Duna mentén című tárlaton tizenkét, Duna menti ház belsejét és lakóit mutatták be a muzeológus szakemberek a lakók elbeszéléseiből konstruálva a tér sajátos „háztörténeteit". A ház- és családtörténeti emlékezetet reproduktív módon installálták, fotók, dokumentummásolatok, valamint egy-két eredeti tárgy medializálásával.