Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TÓTH G. PÉTER: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete

Ez utóbbiak zöme csak a kiállítás időtartamára vált „múzeumi műtárggyá", a lebontás után sokuk visszakerült az eredeti tulajdonoshoz. A személyesség az oral history módszerével gyűjtött történetekben kristályosodott ki, melyek szerkesztett szövegekké formázva a kiállítás tablóin jelentek meg. Ez a személyesség oly mértékű volt, hogy a tárgyak, az emlékek, a dokumentumok és a történetek a még meglévő társadalmi kapcsolathálójukon keresztül tudtak életre kelni, sőt még a tulajdonosokat is mobilizálták. A múzeum gyakran vált például az utolsó kiállítási állomáson (Veszprémben) is amolyan „zarándokhellyé". Nagyszülők és unokák, rokonok és barátok, a veszprémi ház szűk családi köre és tágabb térbeli „hozzátartozó" is meglátogatták a múzeumba zárt házat. Egy személyes, családi használatra szánt tér így lett a lokalitás kanonizált és elfogadott színtere. (A kiállítás 2002. július 5-től szeptember 29-ig a rendező ulmi múzeumban, 2002. október 25-től 2003. február 25-ig a budapesti Néprajzi Múzeumban, 2004 júliusától szeptember végéig pedig a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban volt megtekinthető.) A fenti négy példa négy különböző lehetőség arra, hogy mit és hogyan tehetünk személyessé. Térjünk azonban át egy kicsit általánosabban is erre a problematikára. Általában ha egy múzeumi kiállítást látunk, annak mesterséges világát - tereit és idejét - tapasztalhatjuk meg. Ennek a térnek határait és kiterjedését a múzeum fizikális és ideológiai „kerete" jelöli ki. E paratextus úgyszólván csak egyvalamiben nem mesterséges, de talán ettől mélyen emberi. Van egy nagyon erős akarat - nevezhetnénk szenvedélynek is-, mely e tárgyakat a múzeum falai közé „kényszeríti", ráadásul szép „sorjában", lajstromba szedve, élére rakva, a kiállítás díszletéhez csomagolva, polcra helyezve. E kényszerítő szenvedély pedig nem más, mint az „archiválás", a „konzerválás", a „raktározás", magyarul a mindent megőrzés kényszere, mely végeredményben semmit nem hagy elmúlni. Csak „kötelességemlékezet" létezik, halljuk mind gyakrabban, mely arra késztet, hogy a múltat örökségként megmentve archiváljuk, konzerváljuk, majd ebből az „örökségből" emlékműveket emeljünk, digitalizáljunk, hogy mindenki (absztrakt közösség) által hozzáférhetővé legyen. Meg kell óvni az emlékezet jeleiből mindent, ami megmenthető, esetleg azt is, amiről azt sem tudjuk, mely emlékezet ismertetőjegye. Újabb és újabb archívumokat és emlékműveket kell létrehozni - ez a kor követelménye! Az örökség fogalmának jelentésbeli átalakulása ragyogó példája annak, miként lehet egy fogalmat e bizonytalanság határáig elvinni. Az „örökség" az 1970-es években még csak „az apától vagy az anyától származó javak", „az ősöktől örökölt tulajdon" jelentésére korlátozódott, 1980-ra viszont már (Kelet-Európában az 1990-es évek közepére) „egy ország kulturális örökségét" is jelenthette. A történelmi emlékművek szigorú koncepciójától, ahol csak az emlékezetet helyeztük el örök nyugalomra, eljutottunk egy elképzelésig, mely elméletileg semmit sem hagy elmúlni (Nora 1984; 2001). Korunk az archiválás és a dokumentálás lázában ég. Múzeumok, levéltárak, archívumok, skanzenek, „történelmi emlékhelyek" keletkeznek e kényszer hatására. Mindez azt jelzi, hogy megváltozott az archívum jelentése. Már nem egy megélt, vagyis lezárt emlékezet többé-kevésbé szándékos maradványait őrzi a múzeum és a levéltár, hanem egy elvesztett emlékezet makacs és szervezett kitermelése folyik. Az archívum vég nélküli létrehozása egy új öntudat kiéleződött következménye, ahogy minderről Pierre Nora és munkatársai beszámoltak. Az emlékezet felszámolása a megörökítés általános akaratát