Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SÓLYOM BARBARA: Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban

a város felé irányuló közlekedés nagyon nehézkes és drága volt. A helyiek csak a földjeiken vagy a bogdányi kőbányában dolgozhattak, valamint az asszonyok kézimunkáikkal is hozzájárultak a családi jövedelemhez. A napi fogyasztási cikkeket saját maguk vagy a falubeli kisiparosok állították elő, ezenkívül a helyi kiskereskedőktől vagy vásárokban szerezhették be a szükséges termékeket. A bogdányiak híresek voltak az asztalosaikról, a bognárokról, a kovácsokról és a lakatosokról. Az asszonyok rendszeresen szőttek, fontak, kézimunkáztak. A második világháború után az asszonyok, lányok megtanulták a kukoricacsuhéból fonást, szatyorkészítést, ami hosszú évekig kereseti lehetőséget jelentett a családoknak, egy házhoz járó kereskedőnek köszönhetően. A közlekedés fokozatos fejlődésével lehetővé vált a kényelmesebb és megfizethetőbb tömegközlekedés használata, így nőtt az ingázók száma, mind a tanulók, mind a dolgozók között, szélesítve emberi kapcsolataik körét is. Az asszimiláció, a magyarrá válás azonban nem fejeződött be, azaz nem történt meg teljes mértékben a beolvadás. Úgy gondolom, hogy a mobilitási lehetőségek történetének áttekintése szükséges ahhoz, hogy jobban megértsük a párválasztásban bekövetkezett változásokat, hisz mindenképpen hatottak rájuk az egyes mobilitási formák, lehetőségek, és a hatás fordított irányban is érvényesült. Mint a fentiekben láttuk, a társadalmi mobilitás több csatornán keresztül történt, és ezek a hatások mindenképpen felgyorsították és erősítették az asszimilációs tendenciákat. A történelem viharai nyomán a vagyoni tagozódásban döntő fordulat következett be a 19. és 20. században (Hovanyecz 2002a). A második világháború előtt a faluban a vagyon alapja a birtokolt földterület volt. Általában jellemző volt a vagyoni helyzettől függetlenül a több lábon állás, vagyis a több forrásból eredő jövedelemre törekvés, valamint a mai napig is híres a „sváb mentalitás": kemény, állandó és megállás nélküli munka, szorgalom, kitartás, gyarapodásra való törekvés, takarékosság, tisztaság, rend, megfontoltság, a jövő tervezése, keménység, büszkeség, kis fösvénység, a látszat fenntartása. A falubeliek fő foglalkozása a fölművelés volt, a többség szegényparaszt volt, de kiegészítő tevékenységre szinte mindenki rákényszerült. A faluban létesített kőbánya enyhítette ezt a gondot, hiszen szakképzettség nélkül is, akár alkalmanként, időszakonként is foglalkoztatták az embereket napszámosként vagy segédmunkásként, és mivel ez életmentő lehetőség volt a falu számára, még egymást közt is megszabták, hogy hány családból hányan mehetnek oda dolgozni. Az 1941 -es népszámlálási adatok szerint a többségnek (nagyjából 55 százaléknak) egy-három holdnyi földje volt, vagy még ennyi sem, ami a megélhetéshez kevésnek bizonyult, így ezek az emberek voltak a kőbányára leginkább rászorultak. A három-öt és öt-tíz holdas törpebirtokosok (38 százalék) közül kerültek ki a kisiparosok és a kiskereskedők. Az öt-tíz holdasok már bérmunkásokat is felfogadtak, gyerekeik ipart tanulhattak. Ez a réteg volt a legmobilabb, itt jelentek meg a polgárosodás első jegyei és a névmagyarosítás tendenciái is, ami jobb munkaerő-piaci lehetőségeket jelentett. A következő, kisszámú réteget a kocsmatulajdonosok (hét fő) és a tíz-húsz holddal rendelkezők alkották (0,1 százalék). Ok már béreltek is földet (sokszor a falun kívül), gyümölcs-nagykereskedéssel és szállítmányozással foglalkoztak. Állandó cselédeket és bérmunkásokat alkalmaztak. A bérmunkások a falu legszegényebb rétegeiből kerültek ki, de ők, ha tehették, inkább a falun kívül vállaltak napszámot. A felső réteg, az elit (ők inkább a 15 holdnál többet birtoklók) már Bécsbe is szállítót-