Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
SÓLYOM BARBARA: Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban
tak árut, és németül is beszéltek. Nekik a kőbányában szintén volt tulajdoni részesedésük, falun kívüli befektetéseket is magukénak tudhattak. Ez volt az a réteg, amelyik a leginkább polgárosodhatott volna, de ők ragaszkodtak a legerősebben a tradíciókhoz, a szigorú mintakövetéshez. Egyfajta csoportot alkottak, elkülönülve az alsóbb szintűektől, közülük kerültek ki a falu vezetői, bírái, a döntő szót mindig ők mondták ki. Csak egymás között házasodtak, így előfordultak unokatestvéri házasságok is. A két világháború között a társadalmi mobilitás esélye a paraszti mivolt, az etnikai zártság, a stabil vagyoni rétegzettség miatt csekély volt. Kilépési mobilitás lényegében nem volt, egy-két gazdag család tette csak ezt, akik gyerekei (a kutatásban első generációsok) értelmiségiek lettek. Az iskolai mobilitásban nagyobb mértékű változás a 20. század második felében következett be (Knáb 2002). A második világháború előtt a dunabogdányiak szinte kivétel nélkül csak hat elemit végeztek. Hogy senki sem tanult tovább, annak nemcsak és nem legfőképpen a szegénység volt az oka, hanem a munka is. A gyerekeket már korán nagyon kemény munkára fogták, előfordult, hogy előbb kellett befejezni a tanévet, mert az idénymunkák miatt a gyerekek nem mentek iskolába. Nagy áttörésnek számít 1948, amikortól már az iskolában végzettek nyolcvan százaléka járt középiskolába. Egyik interjúalanyom, aki 1924-ben született, a következőt mondta: „Középiskolába nehéz volt járni [1938 körül], fizetni kellett, de inkább a nehezebb az utazás volt, kerékpárral. Kegyetlen dolog volt. Télen-nyáron, hajnalban, nagyon messze. Kb. tízen jártak középiskolába. Aki módosabb volt, járhatott Szentendrére busszal, ez gimnázium volt, de a busz bérlete sokba került, arra nem volt pénzük. A marosi [Nagymaros] keményebb iskola is volt, nagyon jó, a szegényebbek polgárija volt. Szentendrére nem minden évben került be gyerek. Ezek állami hivatalnokok gyerekei [jegyző, aljegyző], vagy a gazdag kereskedőké, de kevesen. Ezek is praktikus reálba kerültek, de ha nem, akkor a pap szemelte ki a jó képességűeket, és finanszírozta a taníttatást, csak útiköltséget kellett fizetni." Mindezekből következően elmondhatjuk, hogy a társadalmi mobilitás esélyei, lehetőségei a falu határáig terjedtek. A zártság okai még - ahogy már említettem - az erős tradíciókban, közösségi normákban, házasodási és öröklési szokásokban, egyfajta befelé fordulásban keresendők. A társadalmi mobilitás hiánya mintegy kiküszöbölte a modernizációs hatásokat. A mobilitási zártság másik okának az esélyegyenlőtlenséget, a kizárást tekinthetjük a magyar közegből. Gondoljunk csak arra, hogy a mobilitásnak voltak előfeltételei is, például a névmagyarosítás, a magyar nyelv lehetőleg tökéletes tudása. „Aki tovább akart tanulni, vagy a gyerekeit taníttatni, annak folyékonyan kellett magyarul beszélnie. Az ilyen családokban a gyerekekkel már magyarul beszéltek. Muszáj volt az érvényesüléshez. Az inasévekben is fontos volt a nyelv." A kiskereskedelemben, értelmiségi pályákon német névvel nem szívesen láttak senkit. A névmagyarosításnak azonban a közösség erőteljesen ellenállt. Aki a falun kívül vállalt volna munkát, vagy felsőbb iskolákban akart tanulni, magyarul kellett beszélnie, vagyis a mobilitáshoz előbb asszimilálódni kellett, ezt viszont a közösség mesterségesen korlátozta. A második világháború után a bogdányi svábok vagyoni, társadalmi, politikai helyzete nagyon megromlott. Miután a politikai viszonyok átrendeződtek, felgyorsult a modernizáció, megszűnt a mobilitást akadályozó gátak egy része is, ezzel egyidejűleg azonban és ennek hatására bomlásnak indult a tradicionális sváb falusi közösség. Az 1960-