Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

otthonról hozott „természetes" kultúrája és a befogadó közeg új, „normatív" kulturális mintája kerül konfliktusba, hanem a hátrahagyott stabilitás és a menekülés által meghatározott bizonytalanság is. A magyarországi menekülttáborokban élő gyermekek és a gyermekek biztonságát és foglalkoztatását biztosító tábori dolgozók viszonyának elemzése, illetve a tábori életről és a „menekültségről" szóló narratíváiknak az áttekintése egyfajta kettősségre derített fényt. A menekült gyermekek elbeszélései a mobilitásra és ezzel egyidejűleg a stabilitásra való törekvés jegyében fogalmazódnak meg, amikor a tábori és iskolai tapasztalataik és jövőbeli terveik bemutatásán keresztül értelmezik saját helyzetüket. Nagyfokú mobilitási hajlandóságukkal egyfelől a „menekültség" rögzített, determinisztikus kategóriájából kívánnak kilépni (még akkor is, ha ez pillanatnyilag csak a menekülttáborhoz kötve lehetséges), másfelől a biztonságot keresik, és az integrációval együtt járó normalitást tűzik ki célul. A tábori dolgozók ezzel szemben (annak ellenére, hogy maguk is a meneküléssel együtt járó számkivetettség és hontalanság felszámolásáért küzdenek, és többek között a menekültek integrációján dolgoznak), a „menekültséget" mégis a többségi társadalom fogalomrendszerén keresztül értelmezik, és azt alapvetően esszencializáit kategóriaként kezelik. A menekültekről és a menekült gyerekek beilleszkedéséről szóló elbeszéléseikben olyan hatalmi diskurzusokat alkalmaznak, melyeket a „Kelet" és „Nyugat" közötti civilizációs különbségek vélt evidenciája táplál. Ezzel a szemléletmóddal - miközben a magyar kultúrát is egyfajta kanonizált, statikus adottságnak tekintik - egyben felhatalmazást nyernek a keleti, tehát „civilizálatlan" és „kulturálatlan" gyermekek „kiművelésére". „Kiművelésen" azonban elsősorban a „magyar kultúrára való nevelést" értik, és mobilitásról is csak addig beszélnek, amíg az idegen képes közeledni az őt befogadó többségi (és egyben nemzeti) kultúra felé. Az utóbbi törekvés számos logikai ellentmondása is sejteti, hogy a kitűzött feladat nem egyszerű, akár menekült, akár „tábori" oldalról nézzük. JEGYZETEK 1. A kutatást az OTKA (T 037940 számú) támogatásával végeztük. 2. Három menekülteket befogadó állomáson (Békéscsabán, Bicskén és Debrecenben), egy nyílt közösségi szálláson (Nagykanizsán) és a budapesti Vöröskereszt Segítő Otthonban jártunk. A táborokban résztvevő megfigyelést végeztünk, és interjúkat készítettünk táborigazgatókkal, szociális munkásokkal, nevelőkkel, valamint természetesen magukkal a menekült gyerekekkel és családjukkal, ezenkívül részt vettünk a menekült gyerekeknek szervezett közösségi programokban és nyári táborokban. Emellett jártunk önkormányzatoknál, interjúkat készítettünk a menekült gyerekeket beiskolázó (és be nem iskolázó) igazgatókkal, a velük foglalkozó pedagógusokkal és nevelőkkel. Összesen húsz menekült gyermekeket fogadó iskolát és hat óvodát kerestünk fel. Az egyéni és csoportos interjúk nagy részét magnószalagon rögzítettük, a kötetlen beszélgetések mellett összesen 36 egyéni és hat csoportinterjút készítettünk.