Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

sok levetkőzésében vélik felfedezni. Ezt elősegítendő, a szülői „gondozás" kiegészítőjeként az intézményes, tehát tábori vagy általános iskolai foglalkozások formájában történő „nevelést" emelik ki, amelynek a tábori alkalmazottak előszeretettel tulajdonítanak civilizatorikus jelentőséget. Egy szociális munkás szerint „A tanulás által egy magasabb színvonalat ismernek meg az afgán gyerekek, kultúrát szívnak magukba, és ez a lényeg. Megfigyelhető, hogy míg tehát ezekben az elbeszélésekben Magyarország „Nyugatként" vagy legalábbis a „Nyugat" kapujaként jelenítődik meg, azaz a „civilizált" és „kulturált" világot képviseli, addig a menekült gyermekek elbeszéléseiben - amint láttuk - a „Nyugat" semmiképpen sem Magyarországon és még kevésbé nem a menekülttáborban vagy annak környékén kezdődik, hanem sokkal távolabb: a tengerentúlon vagy legalábbis valahol Németországban. Mindebben persze nincs semmi meglepő, csupán azt a már sokak által sokféleképpen leírt jelenséget támasztja alá, hogy a Kelet-Nyugat olyan relatív fogalompár, amelyben nem a földrajzi kontúrok, hanem a fennálló hatalmi struktúrák, a beszélő struktúrákban elfoglalt pillanatnyi pozíciója, illetve a definiált kontextushoz fűződő viszonya szabja meg a „határokat". A (magyar) kultúra átadása A tábori elbeszélésekből kiderül, hogy a „magasabb (vagy nyugati) színvonal megismertetése" azonban nem mindig súrlódásmentes. Tábori látogatásaink során többször hallottunk olyan véleményeket, miszerint nem könnyű olyan programokat kitalálni, ami igazán érdekli a táborban lakó gyerekeket. „Nehéz volt a gyerekeket az itteni fogalmakkal, eszközökkel, kreatív foglalkozásokkal megismertetni, azokat »megszokatni« velük. Nem érdekelte őket semmi, csak az általunk szervezett diszkó, ott vezették le az energiáikat, rommá ugrálták magukat." Mindezzel együtt a gyermekek kultúrára nevelésének törekvése a tábor alapvető célja. Egy táborban gyermekfoglalkozásokat vezető pedagógus is elmondja, hogy mindig is igyekezett a gyerekeket „szépre, jóra, kultúrára" tanítani, mert „ezek a gyerekek ki vannak lökve az utcára". Szomorúnak csak azt találja, hogy miután a gyerekek elhagyják az országot, „kárba vész" a sok munka és azok a „szép eredmények", amiket a gyerekek a csoportfoglalkozásokon elérnek. A menekült gyerekekkel foglalkozó tábori dolgozók mint a „nyugati" kultúra hordozói ezzel a hozzáállással nemcsak hogy szabad utat kapnak a többségi kulturális kánon terjesztésére, de felhatalmazást nyernek a „civilizálatlan" és „kulturálatlan" gyermekek „kiművelésére". A helyesnek vélt gondolkodási és viselkedési minták befogadásához persze egyfajta passzivitás és alávetettségtudat szükséges; ezt ez a gondolkodásmód eleve a „keleti" ember sajátjának tulajdonítja. A „rendre és kultúrára" nevelés missziója akkor válik igazán disszonánssá, amikor mindez leszűkül a magyar „kultúra", azaz a magyar hagyományok és a magyar viselkedési sémák sulykolására. „Itt a táborban azzal kezdjük, hogy minden gyerekkel lerajzoltatom a magyar koronázási jelvényeket és a magyar zászlót, rajzolás közben pedig magyar verseket tanulunk. [...] A gyerekek papírból, gyöngyből elkészítették a magyar koronát, a két legszebb munkát személyesen adtuk át a Parlamentben Szili Katalinnak és Szemző Juditnak..." Hasonló „sikertörténetről" számol be egy másik tábori alkalmazott: „A Menedék Díj átadó ünnepségén az afgán gyerekek magyar nyelven énekeltek