Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

magyar népdalokat, magyar verseket szavaltak tökéletesen. Az egyik kislány az Elindultam szép hazámbólt énekelte csodálatos csengő hangon, az embernek könnybe lábadt a szeme..." Egy Magyarországon maradni szándékozó gyereknek persze kifejezetten hasznos (és előbb-utóbb elkerülhetetlen), hogy a magyar nyelven kívül a magyar nemzeti kánont is sikeresen elsajátítja; ebben a tábori foglalkozások is sokat tudnak segíteni. Az általunk felkeresett, menekült gyerekekkel foglalkozó tábori pedagógusok azonban nincsenek felkészítve arra, hogy globálisan is hasznosítható kulturális tőkét (tudást, idegen nyelveket, viselkedési és diszkurzív mintákat) adjanak át zömében továbbvándorló tanulóiknak. Nyilvánvaló persze az is, hogy ilyen és hasonló elvárásoknak nehéz olyankor megfelelni, amikor pénzhiány miatt a tábori foglalkozásokat eleve sokszor szívességi alapon tartják az ügy iránt elkötelezett (gyakran személyesen érintett) lelkes pedagógusok. Mégis elgondolkodtató, hogy a tábori foglalkozások során a táborokból várhatóan többségükben továbbvándorló, úgynevezett „globális gyerekként" felnövő migránsoknak a helyi kognitív készlet helyett (vagy mellett) miért nem adnak át nemzetközileg is konvertálható tudást. ,,...[G]ondozzák a gyerekeiket, de nem nevelik" Orientalista diskurzusba

13 burkolva jelenik meg a tábori dolgozók szülői érdektelenségről és a „hátráltató" családról szóló érvelése is. A szülők „nemtörődömségével" szembeni értetlenség arra a megfigyelésre épül, amelyet az egyik szociális munkás a gyerekek „kollektív nem nevelés"-ének nevezett. „Az anyák itt gondozzák a gyerekeiket, de nem nevelik." A szülők e szerint a magyarázat szerint mindenhol ott merik hagyni a gyerekeiket, két-három éves „csöppségek" kóborolnak összevissza a táborban. „Ha már ennyire nem érdekli, hogy mi van a gyerekévei, legalább célszerű az óvodában összegyűjteni őket, de a szülőket erőszakkal kell rávenni, hogy vigyék le a gyerekeket a tábori óvodába." A tábori dolgozók szerint annak ellenére, hogy a gyerekek szülői felügyelet nélkül „lófrálnak" egész nap a táborban, a beiskolázás ellen a szülők azért is tiltakoznak, mert féltik a táborból kilépő gyerekeiket. A szociális munkások szerint pedig éppen az óvodában vagy az iskolában lennének sokkal nagyobb biztonságban a gyerekek, hiszen ahogy egyikük megjegyzi: „...egy menekülttábor nem a világ legveszélytelenebb helye. Ide nem csak igazi menekültek jönnek, van itt köztörvényes bűnöző, tulajdonképpen itt bárki előfordulhat." A „kallódó gyerekek" jelenségét a táborban zömében egyféleképpen értelmezik. Jellemző tábori magyarázat az, hogy a táborlakó családok olyan közegből érkeztek, ahol a gyermekek maguktól, azaz „vadon" nőnek, „nem szokás" őket nevelni. „Ezt hozzák magukkal, ruháztatják és etetik a gyerekeket, de nem nevelik őket. Ezért nem tudnak a gyerekek ollót használni, és ezért dobják el a szotyolahéjat a közösségi szobában." Ez a hozzáállás kizárólag kulturális meghatározottságot feltételez, és nem vesz tudomást a menekült-életforma által generált helyzeti tényezők meghatározó erejéről. Emellett ítéletet is hoz, amikor a családi körülményeket (elsősorban a szülőket) egyenesen „akadálynak" jelöli meg a gyerek szocializációjában és fejlődésében. „A szülők nem foglalkoznak a gyerekekkel [...] Reménytelen a gyerekek helyzete, szocializációs mellékutcába