Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZILASSY ESZTER-ÁRENDÁS ZSUZSA: Migrációba zárva? Menekült gyermekek és menekülttáborok Magyarországon

ban, akiknek ez nem sikerül, előbb-utóbb nagy valószínűséggel elhagyják az országot. A menekült gyerekek lehetőségeit tehát alapvetően megkötik a család, pontosabban a szülők migrációs tervei és beilleszkedési esélyei, távlati terveikről szóló beszámolóik mégis nagyfokú önállóságot és a szüleiknél sokkal nagyobb mobilitási hajlandóságot jeleznek. Ez a fajta kitörési vágy egy részüknél a szüleik jelenlegi társadalmi helyzeténél magasabbra való kerülésben („A szüleim alig jártak iskolába, de én megpróbálok mindent... addig fogok küzdeni, amíg gyerekpszichológusnak nem tanulhatok"), másoknál pedig egyértelmű migrációs késztetésben („Én ha majd nagy leszek, Angliában szeretnék egyetemre járni, meg ott élni") fejeződik ki. Nyilvánvaló, hogy a beszámolókban is tükröződő simulékonyságot, rugalmasságot és inspirációs készséget a migrációval járó változatos élethelyzetekhez való folyamatos alkalmazkodás kényszere során sajátították el a gyerekek. Sokan közülük éppen az így szerzett készségeket és kompetenciákat szeretnék majd hasznosítani a későbbiekben: egyesek tervei között szerepel, hogy tolmácsként dolgozzanak, vagy külkereskedelmi vonalon érvényesüljenek, mások vendéglátásban, távoli, Európában egzotikusnak számító ízeket kínáló éttermek nyitásában gondolkodnak. A felemelkedés mikéntjéről sokuknak tehát egészen árnyalt elképzelésük van, egy részük a helyi társadalmon belüli felfelé mobilitásban, mások a Nyugat felé irányuló földrajzi mobilitásban látják a jövőjüket. Kérdés persze, hogy e migrációs potenciál mennyire tud majd érvényesülni, és mennyire tartja majd vissza a gyerekeket a menekültséget hosszú távon megbélyegző gazdasági és kulturális depriváció. Erre majd az első migránsgeneráció gyermekeinek felnőttével kaphatunk pontos választ. Azt azonban már most tudjuk, hogy készségeik kibontásában és fejlesztésében, valamint marginalitásuk rögzülésének elkerülésében óriási szerepe és felelőssége van azon intézményeknek, amelyekbe e gyermekek menekülésüket követően kerülnek, és amelyekben az útkeresés szempontjából legmeghatározóbb időszakukat töltik. Menekült gyermekekről a befogadók szemével: tábori értelmezések Kétségtelen, hogy a stabilitásból a bizonytalanság (illetve a bizonytalanságból a stabilitás) felé vezető rögös átmenetet a menekült gyerekek és az őket befogadó közeg „menekültség"-értelmezése közötti ellentmondások is tovább nehezítik. A többségi felfogásban határhelyzetben" és az anyagi javaktól való teljes megfosztottság állapotában lévő menekültek elfogadható (azaz befogadható) abnormalitást képviselnek. A befogadás gesztusa azonban átmeneti időre szól, a menekülteket csak addig illeti meg, amíg azok valóban védelemre és gondozásra szorulnak. Amint a menekült „otthoni" veszélyeztetettsége megszűnik, illetve a menekült kilép az anyagi javaktól való megfosztottság állapotából, és visszaáll a „normálisnak" számító állapot, a „menekültség" is elveszti érvényességét. Míg azonban a többségi társadalom normalitásában az „érvényességét vesztett menekültség" állapotából kizárólag a menekült származási országába vezethet az út, addig a menekültek számára az egyetlen „normalitást" továbbra is a biztonság és egzisztenciális stabilitás megteremtése jelenti, függetlenül attól, hogy ez mely közegben érhető el.