Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZALAY MIKLÓS: Tárgyi világ és társadalom. A művészetfogalom kultúraközi összehasonlításban

Homo hierarchicus/Homo aequalis A hagyományos ghánai asanti társadalomban a külső megfigyelők számára feltűnik, hogy milyen megkülönböztetett figyelemmel kezelik a székeket, és ezek mennyire különleges szerepet töltenek be a hétköznapi és az ünnepi kultúrában egyaránt. A szakirodalom több mint harmincféle széket különböztet meg,

5 és külön hangsúlyt kap az a tény, hogy a magas rangú személyek és a fontos hivatalok hordozói kizárólagos joggal rendelkeznek bizonyos székek fölött. Azok a székek például, melyeknek az ülőfelületét leopárd vagy elefánt alakú figurák tartják, az asanti birodalomhoz tartozó államok uralkodóinak, az omanhenéknek vannak fenntartva.

6 A királyi udvar - különösen a gyarmatosítást megelőző időben - szigorúan ellenőrizte a székeket. Az egyes meghatározott székformákra vonatkozó udvari monopólium szabályának megszegése halálbüntetést vont maga után (Rattray I 954:271 ). Bizonyos széktípusok csak az egyik vagy a másik nemhez kötődnek. A gyerekek már egészen fiatal korukban széket kapnak a szüleiktől, melyek azután a továbbiakban személyes használatú ülőalkalmatosságként szolgálják őket. Mindenkinek van egy vagy- a társadalmi helyzetétől függően - több széke, mely a személyével szorosan összekapcsolódik, szinte alakítja azt. A székek pedig - az asantik vélekedése szerint - magukévá teszik a tulajdonosuk szellemi, jellembeli és lelki tulajdonságait. „A vezetők személyes székei mindig nagyobbak és finomabban kidolgozottabbak voltak, mint a hétköznapi emberekéi" - írja egy megfigyelő. Az asanühene és az anyakirálynő székeit mintázott aranylemezzel borították be; némelyeken európai motívumok is szerepeltek. A magasabb tisztviselők, hivatalnokok székét ezüsttel díszítették. Fontos székek ülésfelületét bőrpárnával vonták be (McLeod 1981:

1 I 5; vö. még Cole-Ross 1 977:1 35; Kyerematen 1964:24). A magas rangú személyek székét a nyilvánosság előtt máig székhordozók viszik, akik különleges hajviseletükről ismerhetők fel (Bowdích I 81 9:36; vö. még Rattray I 955:94. 32. ábra). Az utolsó előtti ashantihene, II. Prempeh személyes székének külső hordozóoszlopain egy aranylemezzel bevont bölcsességcsomó (matrózcsomó) volt látható (Kyerematen I 964:24). Ez a motívum fejezte ki a király uralkodói alapelvét; az üzenet értelmében erőszak helyett meggyőzéssel kell tudni uralkodni (Kyerematen 1969:9). Az Aranyszék, a székek széke az asanühene személyes széke és hatalmának legfontosabb jelvénye (vö. Szalay 1995:48-49; lásd még Wilks 1975). Legkésőbb a 19. század eleje óta használnak az asantik olyan székeket is, melyek európai mintára készültek. Ezeknek három típusa létezik: aszipim, hwedom és akonkromfi. Ezeknek a székeknek a birtoklása és a használata az uralkodó réteg kiváltsága volt. Ez a három széktípus - méret, kidolgozás és a tulajdonos státusa tekintetében - hierarchikus viszonyban állt egymással. Az aszipim szék ezek közül a legkisebb és egyben a leggyakoribb előfordulású; a hwedom valamivel díszesebb és magasabb rangú, mint az akonkromfi. E két utóbbi kizárólag a leghatalmasabb személyeket illette meg (lásd a megnevezésekjelentéseit: akonkromfi: 'szertartás', hwedom: 'joggyakorlás, közigazgatás'). Nem túlzás azt állítani, hogy az egyes asantik társadalmi réteg-, illetve rangbéli hovatartozását, és az általuk betöltött hivatalt a székük alapján lehet legkönnyebben azonosítani.

7