Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

KEMÉNY MÁRTON: Gazdálkodási minták - kapcsolatháló - közösségi norma. Egy kapitalizálódó falu agrárlakosságának társadalmi kötelékei

Ezekre a kérdésekre kerestem a választ többek között egy dél-zalai faluban, Muraszemenyén. A 2001 októbere és 2003 szeptembere között végzett kutatás során - amellett, hogy igyekeztem megfigyeléseket végezni és foglalkozástól függetlenül a falu minél több lakóját megismerni - a hólabdaelv alapján valamennyi önállóbb gazdálkodócsaládhoz eljutottam, melyek tagjaival lehetőleg több félig strukturált, gazdaságszerkezetre, gazdaság-, családtörténetre és életútra vonatkozó interjút készítettem.

1 A négy részre tagolt Muraszemenye lakossága fél évszázada csökken, lakónépessége 2002 végén 652 fő volt. A falu környezeti és urbanizációs szempontból átlagosnak tekinthető, ugyanakkor bizonyos adottságai kedvezőtlenül érintik az agrárnépességet. Ez elsősorban a földrajzi viszonyokból következik: az egyébként is szűk, 1613 hektáros határt sok helyütt erdők és árterek borítják, és a mezőgazdaságra alkalmas talaj is gyenge minőségű. Egyedül a szőlőtermesztéshez adottak jó feltételek. A falu viszonylagos elzártságát a jelenleg is rossz közlekedés és a piacot, munkalehetőséget kínáló városok távolsága eredményezi. Rövid 20. századi történet 1945 előtt, a korai kapitalizmus korában Muraszemenye lakosságának nagy része törpebirtokos vagy agrárproletár (summás, napszámos, részesmunkás, uradalmi és egyéb cseléd) volt. A mezőgazdaságban az állattartás (szarvasmarha, ló, sertés, tej és tojás eladása), illetve a szőlő- és bortermelés hozhatott nagyobb hasznot. A körülmények tehát nem a paraszti életmód konzerválódásának irányába hatottak, hanem a földszűke miatt a helyi viszonyokhoz mérten - nagyobb tőkével rendelkező gazdák intenzívebb, árutermelő állattartásra törekedtek, a földnélküliek és törpebirtokosok pedig munkaerejüket szabad áruba bocsátották. Ugyanakkor az önellátás eszménye továbbra is erősen hatott, fontos maradt a több lábon állás, és - az elmaradott agrotechnika ellenére - az állatok kiemelkedő tőkeértéke mellett a földhöz is változatlanul ragaszkodtak (például a munkások, agrárproletárok célja is a földszerzés, illetve a gazdaság fejlesztése volt). Tehát a kapitalista piac által már széles körben integrált gazdasági tevékenység mögött a paraszti minta is elevenen élt, és anyagi tőke, eszközök hiányában a kapcsolati tőke fontossága és ezáltal a közösségi jelleg is erősebb maradt. Ezen értékrend lassú megbomlása azonban a lényegesen nagyobb jövedelmet hozó zalai olajbányászat 1937-es megalapozásával, ezáltal a falubeliek fokozatos iparba áramlásával és a kétlakiság terjedésével egy évtizeddel korábban megindult, mint az ország falvainak többségében. Az ipari és mezőgazdasági munkásság szükségletei révén az önellátásra berendezkedett és csak fölösleget értékesítő családokat is nagyobb fokú árutermelésre serkentette, kialakítva ezáltal a mezőgazdasági termékek belső piacát, és ez a paraszt-munkás réteg az innovációt is elősegítette. Az I 945-ös földosztás csupán a kétlakiak számát növelte, az olajipar ekkor már mind több lakost csábított magához. A fordulat éve után az országszerte általános intézkedések, a beszolgáltatás, a kulákprés, az ipari ágazatokba való terelés és a kollektív szektor kialakítása mellett a titói Jugoszlávia miatt 1948-ban kialakított határsáv is sújtotta a helybelieket, ami felgyorsította a mezőgazdasági dolgozók arányának további csökkenését. A második kollektivizálás után, az I 960-as években megfordult a foglalkoztatottak aránya, a mezőgazdaságból megélő lakosság kisebbségbe került. A növekvő, ingázó és