Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

Tabló - A térfoglalás és az üresen maradt helyek György Péter: Az eltörölt hely- a Múzeum. A múzeumok átváltozása a hálózati kultúra korában Frazon Zsófia

folytatja, elsősorban Franz Boas tudományos tevékenységének és múzeumfilozófiájának kontextualizálásával. Következtetéseiben visszacsengenek a kulturális antropológia posztkolonialista kritikai diskurzusának gondolatai, a múzeumi praxis és az elméleti konstrukciók vizsgálata alapján: a Természettörténeti Múzeum „a kolonializmus szürrealista emlékműve, Teddy Roosevelt-féle patriarchális imperializmus némiképp elárvult erődje" - a szerző hangzatos megfogalmazásában (49. p.). A tanulmány megírását végül a Jesup-expedíció képeiből készült fotókiállítás motiválta, amely kiállítás a kommentár teljes mellőzésével az állandó kiállítást is az anakronisztikusságba sodorja:

7 múlt időbe (és zárójelbe) téve egy ma élő kultúrát, elhomályosítva Boas tudományos megközelítésének kritikai hozadékát. A múzeum halott narratívaként (54. p.) áll a Central Park tőszomszédságában. Ezen a ponton kapcsolódik a történetbe a hálózati kultúra, a web (mint túlélés?) szerepe és jelentősége, ami egyben a tanulmány mára legkevésbé korszerű és innovatív része; nemcsak azért, mert a gyors technikai változás néhány év alatt evidenciává változtatta az akkor újszerűnek tetsző megállapításokat,

8 hanem azért is, mert szinte egyáltalán nincs visszautalás az előzőekben vázolt esettanulmány elejtett szálaira, így az utolsó fejezet következtetései csak általánosságok szintjén mozgó megállapításokká válnak.

9 A tanulmány befejezése tovább gyengíti a szövegrészek összekapcsolódását, és a jól kijelölt és gondosan elemzett empirikus témafeldolgozás szinte teljesen feledésbe merül. Kapunk viszont (némi gonoszsággal) egy kis múzeumtörténetet, kezdőknek és haladóknak, majd „félhomályos" folyosói hasonlatra ültetett magyar példa segítségével elérkezünk a heroikus végkifejlethez: „Nemcsak az indiánok élték túl a nekik jósolt történelmi időt, a cigányok is itt vannak. Itt vannak, és jogukban áll saját kezükbe venni kulturális önreprezentációjuk sorsát. A mandátum lejárt: a múzeumnak meg kell változnia." (György 1998:80.) Mire a szövegben ide érünk, a korábbi kiállításelemzés összefogott, következetes, sok esetben szellemes megoldásai és megállapításai már majdnem teljesen feledésbe merülnek, marad helyette egy normatív hangvételű, megkérdőjelezhetetlen állításokból összeillesztett, zsurnalisztikus szövegfolyam. Mégis a gondolat, hogy a tanulmány továbbírásából könyv szülessen, jogos és indokolt: a témakörök gondolatgazdagsága, az elvarratlan szálak sokasága, a „terepen" bekövetkező változások, a hálózati kultúra és az intézményi struktúra közeledése mind a bővebb kifejtés irányába mutatnak. A helyszín változatlan, de a téma és a kérdésfeltevés alakul: a kontextusok, elvárások és a technológia változásainak kérdéskörei kerülnek a célkeresztbe. Ehhez a szerző a bevezetőben felvázol egy új megközelítési lehetőséget (új muzeológia) és fogalomkört, amely szerint a szimbolikus reprezentáció és az intézmények kommunikatív dimenziói a gyűjteményi szempontok kizárólagosságát zárójelbe teszik. Ennek igazolására olyan szakirodalmi példákat hoz, amelyekben a jelenkor szerepének erősödése, a kortárs mindennapi kultúra reprezentálása, a személyes tapasztalat és tudás (mint az autentikus lét) és a kívülállás lehetősége hangsúlyossá válik, és nemcsak az intézmény, hanem a dialógusra lépő látogató szempontjából nézve is. Ebben a kontextusban egyszerre figyelhető meg a kánon válsága és revíziója, továbbá a reprezentációs eszközök újraelosztása, amiben a hálózati kultúra (mint virtuális és illékony kontextus) lehetőséget teremt új kérdések és állítások megfogalmazására. E megközelítés szerint az értelmezési keret a bemutatás immanens része, további értelmezést igényel, és ehhez a szerző az empirikus elemzés (egy példa) módszeres megvalósítását