Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZALAY MIKLÓS: Tárgyi világ és társadalom. A művészetfogalom kultúraközi összehasonlításban

gyakran a politikai hivatalok képviselőivel azonosak, és nemritkán kultikus és titkos szövetségek fontos tagjai vagy vezetői (vö. Szalay 1986). A készáruk (ready-made-ek) nemcsak az európai, hanem az Európán kívüli művészettörténetben is ismertek. A közép-afrikai szukuknál például a 18. században Európából csereáruként behozott agyagpoharakat a főnökök kivonták a forgalomból, monopólium alá helyezték, majd szakralizálták, és - a hagyományos jelvények mellett - hatalmuk szimbólumaként kezelték őket (Kopytoff 1986:74). Készárunak tekinthetők továbbá mindazok a több afrikai és más Európán kívüli társadalomban előforduló, nem képi (anikonikus) tárgyak, melyeket szimbolikus - legtöbbször szakrális - jelentéssel láttak el. Az asantik gondosan elkészített székekben, a lubák ugyanilyen szobrokban jelenítik meg hagyományosan őseiket. Ezt a szerepet a mangbetuknál egy élő fa tölti be, melyet egy fontos személy halála után ültetnek el (Schildkrout-Keim 1990:236), a hereróknál pedig egy bokorról vagy fáról levágott ág, azaz egy készáru veszi át (Szalay 1979:67). A készáruk esetében fennálló jelentésváltozással és egyben felértékeléssel szemben áll a képrombolás jelensége, azaz a tárgyak megfosztása jelentésüktől elvetésük vagy megsemmisítésük révén. Ezt az önmagában véve ritka eseményt az Európán kívüli társadalmakban is megfigyelték (vö. Szalay 1995:50). Ismereteink szerint itt minden esetben olyan társadalmakról van szó, amelyek hagyományos rendje az erős gyarmatosító befolyás vagy az intenzív missziós tevékenység hatására elvesztette korábbi szilárd alapját. Az elmondottak után azt kell feltételeznünk, hogy a tárgyi világ által történő vizuális közvetítés nélkül nem is létezhet egyetlen társadalom sem, legalábbis nem egy bizonyos bonyolultsági fok fölött. A társadalom rendje csak akkor válik valóságossá, ha esztétikai (érzéki) úton fejeződik ki (vö. Thompson 1979:1 3 I ; Schomburg-Scherff 1 990:89-1 I I ; Arendt 1958). Vajon a tárgyak csupán a társadalmi valóság másai, vagy egyben az előképei és a modelljei is? A tárgyi világ egyrészt az aktuális társadalmi viszonyokat követi - ami által ezek konkretizálódnak -, másrészt viszont benne jelennek meg a jövőbeli társadalmi viszonyok csírái. Hiszen a királyt nehéz elképzelni trón nélkül; az elárvult trón új királyt kíván; az üres elnöki széket újra és hamar betöltik (vö. Csikszentmihalyi-Rochberg-Halton 1981:27). A tárgyak rendjét a hármas kategorizálással természetesen még korántsem merítettük ki teljesen. A megörökített és a mulandó tárgyak saját kategóriájukon belül még tovább differenciálódnak. Az egyes tárgyak jelentésének súlya és retorikájának intenzitása saját kategóriájukon belül sem azonos, és nincs rögzítve egyszer s mindenkorra. Utalhatunk az átértelmezés és átértékelés jelenségére, amely az idők során a megörökített tárgyakat újból és újból utoléri, valamint - a mulandó kategóriáján belül - a fogyasztási javak presztízsértékének divatos ingadozására. Mint már megállapítottuk, a műalkotásokkal szemben keletkezésük pillanatától fogva fennáll az a követelmény, hogy időtlenek maradjanak. Ez az igény, amely múzeumba kerülésük, illetve tradicionalizálásuk folyamata során valósul csak meg, ugyanúgy megkülönbözteti őket az összes többi tárgytípustól, mint az a jellemzőjük, hogy már a kezdetektől fogva arra szánták őket, hogy értelmet teremtsenek, illetve értelmet közvetítsenek. Ebből következően sűrű jelentéssel rendelkeznek, és felfokozott a társadalmi retorikájuk. Ez utóbbi tulajdonságuk abból a tényből is ered, hogy viszonylag ritkán fordulnak