Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZALAY MIKLÓS: Tárgyi világ és társadalom. A művészetfogalom kultúraközi összehasonlításban

as években bezárták, egy darabig butikként üzemelt, 1991 -tői pedig patika működik benne. Müller az OdeonArt című művészeti kiállítás és az azt követő Odeon-megmentési alap érdekében szervezett árverés meghívójára a következőket írta: „Magától értetődő, hogy dr. Kaestlin az Odeon épületének jogos tulajdonosa, és dr. Bähler szintén jogos birtokosa az Odeon patikának. Ez vitathatatlan tény! Mégis felmerül a kérdés: Nem rendelkezünk-e mi mindnyájan, egész Zürich, egész Svájc, talán egész Európa egyfajta szimbolikus résztulajdonnal az Odeon jelentőségével bíró műemlékekből?" „Minél lényegesebb egy objektum - írja Müller a továbbiakban -, annál jogosabbnak tűnik ez a (még) íratlan törvény. Vajon a zürichi katedrális kizárólag a református egyházé? Nem mindnyájunké? Vajon az Empire State Building csak X. Y konszerné, és nem minden New York-i lakosé is egyben, szimbolikusan fogalmazva?" Az időtől elszakadt kategóriába tartozó tárgyak csak a társadalmi megrázkódtatások során kerülnek ki ebből a kategóriából, akkor, ha az érvényes rendet és az érvényes értékeket megdöntik. De ilyen esetekben sem mindig és nem szükségszerűen történik meg ez a folyamat. Nem minden társadalmi-politikai átalakulást kísér képrombolás. Egyik új politikai rend sem térhet ki azonban az elől a feladata elől, hogy számot vessen a megörökítésre szánt tárgyak már korábbról meglévő világával. Kiegyezik vele, elsajátítja vagy elveti, elrejti, esetleg megsemmisíti azt. Mindegyik reakció egészen egyértelműen bizonyítja, milyen kényszerítő erővel hatnak a jelentéstartalommal bíró tárgyak a társadalmi-politikai rendre. Ebben áll szuggesztív erejük: „Elpusztítjuk a társadalmat, ha elpusztítjuk szimbólumait." Azokban a társadalmakban, amelyek nem helyezik el múzeumokban kultúrájuk egyes darabjait európai módra, kevésbé magukat a megörökítésre szánt tárgyakat, mint inkább azok ideáját őrzik meg. Nem konzerválással maradnak fenn ezek a tárgyak hosszú időre, hanem újra és újra történő megismétlésük által. Amit Vansina ( 1972:44) az afrikai kubák királyszobrainak (ndop) a „konzerválásáról" ír, a hagyományos társadalmakra általában érvényes: „ha egy szobor tönkrement, akkor megengedték, hogy a lehető legpontosabb másolatot faragjanak róla". Metaforikusán szólva tehát nem a zenét őrzik meg, hanem a partitúrát. „A művészettel történő bánásmódnak egyfajta megvalósulását, mely a műgyűjtés modern gyakorlatával az elképzelhető legélesebb ellentétben áll - írja Fritz Kramer (1987:

128-129) - alkotják az új-írországi ma/anggánok, ezek a bonyolult, művészi alkotások, melyeket több hónapig tartó munkával faragnak ki a hozzáértő művészek, és melyeket egyetlen ünnep idejére állítanak csak ki; utána eldobják őket - azzal a szilárd hittel, hogy a legközelebbi ünnepre majd ugyanilyen formában készíthetők el." Ez egy szélsőséges eset. A szóban forgó hagyományos társadalmakban általában nem semmisítik meg a szakrális tárgyakat rituális szereplésük után, és sokkal többet törődnek megőrzésükkel, mint azt sokszor feltételezzük. Olajjal, gyantával és más rovarirtó szerrel bekenve, valamint festékkel bevonva és füstölés által próbálják anyagi mivoltukban is hosszú ideig megtartani őket. Újraelkészítésükre csak akkor kerül sor, ha menthetetlenül károsodtak. A megörökítésre szánt tárgyaknak a birtoklását és megőrzését, nyilvántartását és kezelését a hagyományos társadalmakban általában monopólium szabályozza. Szigorúan megszabott egyének és magas rangú csoportok számára vannak fenntartva. Ezek a hatalom birtokosai, jelentős hivatalok és méltóságok képviselői, vallási hivatalnokok, akik