Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
TURAI TÜNDE: Leányszöktetés: deviancia vagy norma?
századtól alkalmazták a protestáns vallások elterjedési területén (Tárkány Szűcs 1980:388). A szertartást elsőként Méliuszjuhász Péter rögzítette agendájában 1563-ban, majd az ezt követő évszázadok során többször módosítottak rajta: például Samarjai agendája, Kármán András agendája, Kármán József agendája, Kiss Gergely agendája (Benedek 1971:294-299). Bár alkalmazását Mária Terézia I 769-ből, majd II. József I 786-ból származó rendelete kizárólag az önként vállalás eseteire korlátozta (Jávor 1971:86), a közösség kényszerítő ereje miatt nem veszítette el kötelező jellegét. 25 Sőt, az utóbbi évtizedekben meglazuló társadalmi kötelékek és normák, illetve a szekularizáció ellenére is a Szilágyságban - különösen a Tövisháton - még ma is igényt tart a lelkész és a közösség az eklézsia megkövetésére. 26 A penitenciatartás igénye ugyan megmaradt, de sokat veszített büntetőerejéből, amit igen jól szemléltet helyszínének és időpontjának megváltozása, hiszen a publicitás körének szűkítésével jelentősen csökkent megszégyenítő hatása. A század elején még a teljes közösség előtt, a vasárnapi istentiszteleten került sor a bűn megvallására, körülbelül az I 940-es évektől már csak egy esti időpontban kellett mindezt megtenniük. Később tovább könnyítettek a leányszöktetésben vétkesek helyzetén: beérték azzal, ha a parókián a presbiterek és a gondnok előtt tartották meg a szertartást. A Szilágy-Szamos közébenen, még ezen a stádiumon is túllépve, napjainkban az eklézsiafizetés stratégiáját alkalmazzák köztes megoldásként. A Felső-Berettyó és a Kraszna mentén pedig már teljesen eltekintenek tőle, az egyéni bűnbánatot javasolva. A kiközösítés és az eklézsiakövetés mellékbüntetéseként megszégyenítő eszközöket is alkalmaztak: pellengért, szégyenkövet, szégyenketrecet, szégyenszéket/szégyenpadot. 27 Az előbbi kettő használatára ugyan a 20. században már nem volt példa, de Petri Mór monográfiájából tudjuk, hogy korábban a Szilágyságban is bevett gyakorlat volt ezek alkalmazása. 28 Szégyenketrecre viszont csupán Magyarkecelben emlékeznek: a századforduló környékén a templomudvar bejáratánál volt egy szobaszerűség, ahol a bűnösnek (nemcsak paráznaságban, hanem lopásban, káromkodásban és egyebekben vétkesnek is) istentisztelet előtt és végén állnia kellett, hogy amint a hívek elhaladnak mellette, láthassák és megköpdössék. A szégyenpad (a templom utolsó padja töltötte be ezt a funkciót) már meglehetősen elterjedt volt, szinte az egész Tövisháton használták. Bogdándon például 1937-ben tették ki, mivel ebben az időben annyian ültek benne, hogy a csínytevések helyszíne lett, és „Ez a hely megidvezít" stílusú megjegyzésekkel látták el. De néhány helyen (például Szilágybalián, Désházán, Hadadnádasdon, Szamosardón, Szilágyszegen) még ma is megtalálható, korábbi szerepkörét elveszítve. Mivel az egyén magatartását a paraszti társadalomban nem csupán individuális, hanem az egész családot érintő tettként fogták fel, a leányszöktetés terhének viselését is kiterjesztették. Nem volt ugyan általános az egész tájegységre, de több faluban - a Tövisháton, a Szilágy-Szamos közében - gyűjthető, hogy a szülőknek is vezekelniük kellett: egyházvezetői - presbiteri vagy gondnoki - szerepétől megfosztották azt az apát, akinek a gyermeke leányszöktetés részese volt. Az egyház egyik alapvető törvényének, a „Ne paráználkodj!" normájának a megszegése az egész családot morálisan alkalmatlanná tette arra, hogy az egyházban mint a keresztényi erényeket legtisztábban képviselő és azokat konzerválni szándékozó intézményben kiemelkedő pozíciót töltsön be.
