Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)
TURAI TÜNDE: Leányszöktetés: deviancia vagy norma?
kelésüket, megszólásra nem került sor, már csak azért sem, mert e viselkedésmód elterjedtsége miatt szinte nem maradt olyan család, amelyik ne lett volna érintett, tehát senkinek sem volt morális alapja az ítélkezésre. A közösségi ellenőrzés kiterjedt a szimbólumok használatára is, amelyek az egyén belső és külső identitásának reprezentációs eszközeiként közvetítettek információkat társadalmi és biológiai állapotáról, valamint a rítusok alkalmazására, hogy megőrizzék az általuk képviselt tartalmakat. Szöktetést ugyanis nem követhetett lakodalmi szertartás, amely a leányságból az asszonyi, a legénységből a férfiúi státusba való átmenetet kísérte és segítette számos szimbolikus játékkal és gesztussal. Csak egy vacsorát tartottak, amelyen a szűk családi kör vett részt. Ugyanakkor az egyházi esketés alkalmával a menyasszony nem ölthette magára a szüzesség jelképeit: fehér ruha, fátyol, koszorú, hanem megváltozott állapotának szimbolikus síkon való vállalására kötelezték: a szöktetést követően kendőt kellett viselnie. A számonkérés és rosszallás legsúlyosabb formájára akkor került sor, ha a szöktetést nem követte hivatalos összeesküvés, hanem vadházassággá vált, amely a paraszti kultúra vallási alapú erkölcsrendszerében paráznaságnak minősült. A közösség belső szerveződése után hadd térjünk ki a külső világgal való viszonyára: a határain kívüli társadalommal ugyan többrétű kapcsolatot tartottak fenn, de a házasság kérdésében szorosra zárták köreiket: az exogámiának bármelyik formája negatív reakciót váltott ki. Az azonosság és hasonlóság elve folytán különösen érzékenyek voltak a felekezeti és etnikai (ez utóbbi a Szilágyságban mindkettőt jelenti egyszerre) endogámia megszegésére. De azt sem nézték jó szemmel, ha más faluból/faluba házasodtak; ennek a normának a háttérszabályozását igen szemléletesen fogalmazza meg a következő mondás: „Minek menjünk libaszarí, van itt tyúkszar elíg?!" 22 Egyházi szankciók A legkomplexebb büntetési rendszert az egyház működtette a leányszöktetésben részt vevőkkel szemben. Ebben részben a rugalmasság hiánya, a kanonizált normák merev képviselete fejeződött ki, a stabilitás féltése. A jelenségek tilalmas és megengedett minősítésekkel való feltöltésére igencsak alkalmas büntetés a megkonstruált és rögzített értékek folyamatos újratermelését volt hivatott biztosítani. Bár ezek a szankciók arra irányultak, hogy az egyénnek az istennel szemben elkövetett vétkét kérjék számon, majd bocsássák meg, ennél jóval tágabb fórum vett részt az aktusban: az egyház vezetősége mint isten országának földi képviselői, illetve a teljes gyülekezet mint megbotránkoztatott testvéri közösség. A büntetésnek így szakrális és közösségi érintettségéből kifolyólag kettős súlya volt - mindkét aspektusnak meglévén a belső, az interiorizált és a külső, a számon kérő imperativusa. A hetedik parancsolat megsértése következtében a paráznaság vétkébe esett egyént a gyülekezet kiközösítette soraiból. Mivel többé nem volt teljes jogú tag, csak megtűrtként, az utolsó padban ülve vehetett részt az istentiszteleteken. Az egyház bűnös volta miatt megtagadta tőle a szakraentumok kiszolgáltatását: nem részesülhetett az úrvacsorai közösségben, nem esküdhetett meg, nem keresztelték meg gyermekét. 23 A hitetlen 24 státus az eklézsia megkövetésével volt megváltható; e gyakorlatot a 16.
