Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

TURAI TÜNDE: Leányszöktetés: deviancia vagy norma?

aki elveszi feleségül. Akadt is egy élelmes jelentkező Monóból. De nem sokra rá, hogy díszesen felvonultatták a hozományt, és a lányt átköltöztették Monóba, a román legény visszaszöktette szerelmét, s a szülőknek el kellett ismerniük kudarcukat. Szegénység A leányszöktetés második legfontosabb indítéka a háborús helyzet következtében kialakult szegénység volt. A hozomány és a lakodalom különösen alkalmas a család anyagikulturális-társadalmi összetevőinek megjelenítésére Oávor 2000:644); keretet biztosít az érintetteknek arra, hogy újrafogalmazzák a közösség előtt materiális, kulturális és szociális identitásukat, illetve változtassanak a hierarchiában elfoglalt addigi helyükön. Mivel a szöktetés mentesítette a családot mindkét tehertől, mivel csak egy szűk körű vacsora rendezése és a stafírung utólag, akár részleteiben történő kiadása, netán teljes visszatartása követte, igen alkalmasnak bizonyult arra, hogy elleplezzék gazdasági potenciáljukat. Bár mindenki anyagi helyzete közismert volt a falu valamennyi lakosa előtt, a házasságkötési szertartás olyan nyilvánossági fórum, amelyben más mércével mérettetik meg az anyagi tehetősség, mint a mindennapokban. így a szegénység, habár köztudott és a hétköznapokban nem stigmatizált, a rítus reprezentatív aspektusainak való meg nem felelés fényében nagyobb súllyal ruházódik fel, és a család státusát veszélyezteti.

13 Az előbbi motivációval ellentétben ez volt a legelfogadottabb indíték a szöktetéssel történő egybekelésre. Hiszen mindkét fél számára előnyöket jelentett: lehetőséget biztosított a fiatalok számára a személyes preferenciákat is figyelembe vevő párválasztásra, és ugyanakkor a szülőket is mentesítette az anyagi terhektől, illetve attól, hogy veszélyeztessék társadalmi státusukat. Legtöbbször a kölcsönös beleegyezésre épült. A leány elvitelét a szülők véleményének kikérése előzte meg, akár a normatív leánykérési szokáshoz igazodva, kérővel és megvendégeléssel. Csupán a házasságkötési szertartás normájának nem tettek eleget. Az eljegyzés - jegyajándékok cseréje - esküvő, lakodalom hozományadás - az új asszony templomi bevezetését követő vendégség struktúrája helyett egy másik szokásrendet alakítottak ki: megegyezés - leány elvitele (formális szöktetés) - elhalás - polgári és egyházi esketés - szűk körű vacsora. Amint már a tanulmány elején említettem, annak ellenére, hogy a szöktetés a két világháború közötti időben annyira általános volt, hogy szinte nem is volt „normális" egybekelés, nem érvénytelenítette a „rendes" házasságkötés normatív funkcióját, sőt annak mint „ideálisnak" az elsőbbségét és teljesebb értékűségét továbbra is elismerte. Ennek a jelenségnek a leírására a legtalálóbbnak a primer és a szekunder norma kifejezéseket találtam, melyek azt érzékeltetik, hogy ezek nem egymás ellenében, hanem egymással párhuzamosan, sőt egymást kiegészítve működtek, hiszen ha az adott körülmények alkalmatlanná tették a családokat az elsőnek való megfelelésre, lehetőség nyílt az utóbbi aktivizálására. Ez ugyan formálisan normaszegőnek tekinthető, de lényegét tekintve nem az, hiszen ha meg is sértette a közösség alapvető értékeit, ezt csak időlegesen tette, előbb-utóbb sor került ezek helyrehozatalára: eklézsiakövetéssel a vallási alapú erkölcsök rendezésére, a hozomány kiadásával az anyagi részesedésre az öröklés (vagy legalábbis az erre való jog el nem vétele a kitagadás mellőzésével) és az utódcsalád gazdasági és társadalmi pozíci-