Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 7/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2004)

SZALAY MIKLÓS: Tárgyi világ és társadalom. A művészetfogalom kultúraközi összehasonlításban

kat kapcsolunk össze vele, két nagyobb kategóriába osztható. Ezek I. a mulandó tárgyak, azaz a korlátozott élettartamú tárgyak, valamint 2. az időtől függetlenített, tehát „megörökített" tárgyak. Ezt a két kategóriát, melyet a profán és a szakrális ellentétével lehet párba állítani, ki kell egészíteni még egy harmadikkal, az eldobott, hulladékká vált tárgyak kategóriájával. Ez a szociológiai szempontból semleges kategória - hiszen amiből szemét lett, attól a társadalom megvált - azért jelentős, mert ismételten előfordul, hogy a szemét újrafelhasználás és újraértékelés során visszakerül a két előző kategóriába (vö. Thompson 1979). Minden használati tárgy a mulandó kategóriájába tartozik. Ezek csak addig jelentősek számunkra, amíg működőképesek. Ugyanakkor minden múzeumba került tárgy elszakad az időtől, ezeknek nincs materiális funkciójuk, hanem jelentéshordozók. A művészi alkotásokkal már kezdettől fogva összekapcsolódik a határidő nélküli létezés és az érvényesség igénye. Ezt a státust azonban csak akkor érik el, amikor egy gyűjteménybe beleillesztik őket. Csak a gyűjtemény (vagy egy ennek megfelelő intézmény, illetve intézményi rendelkezés, mint például a műemlékvédelem) garantálja a megörökítésüket. Míg erre nem kerül sor, addig folyamatosan az a veszély fenyegeti őket, hogy nem vesznek tudomást róluk, elfelejtik vagy eldobják őket. A tárgyak egyes kategóriái között húzódó határ nyitott, és állandóan ki van téve a mozgásnak, a változásnak. Ritkán fordul elő, hogy az időtől elszakadt kategóriába tartozó tárgyak a másik két kategória valamelyikébe átkerülnek, de az ellenkező irányú folyamatra gyakran kerül sor. A századfordulót követő művészi avantgárd képviselőinek azt a javaslatát, hogy a Mona Lisát vagy Rembrandt festményeit vasalódeszkának használják, nem fogadták el, de ennek az avantgárdnak sikerült az ezzel ellentétes javaslatát, azaz a mulandó dolgoknak és a szemétnek a műalkotásként történő megörökítését megvalósítania: „objets trouvés", „ready-mades". A mulandó tárgyak átkerülésének a gyakoriságát a „megörökített" kategóriájába illusztrálja továbbá az a sokféle tudományos gyűjtőmunka, melynek során használati eszközök múzeumba jutnak. A tárgyak egyes kategóriái hierarchikus viszonyban állnak egymással. Ez értelmi és értékhierarchia is egyben. Ha az időtől elszakadt kategóriába tartozó tárgyak károsodnak, a közvélemény felzúdulása ezeknek a tárgyaknak a magas rangját fejezi ki. Egy Rubens-festmény, egy Michelangelo-szobor megrongálása vagy egy műemlékvédelem alatt álló ház lebontása felborzolja a kedélyeket. Az értelem- és értékhierarchia - eredeténél fogva - a társadalmat tükrözi. Az időtől elszakadt kategória összekapcsolódik ennek a legmagasabb szintjével. Az elit ugyanakkor nemcsak a maga számára őrzi meg és kezeli ezeket a tárgyakat, hanem egyben az egész társadalom számára is, melyet interkulturálisan képvisel. A tárgyak ebben az összefüggésben a reprezentatív kultúra megnyilvánulásaként szerepelnek. A berzenkedés, amelyet akkor érzünk, amikor meghalljuk, hogy egy nemesi kastélyt vagy egy nagybankár szecessziós villáját le akarják bontani, a reprezentatív kultúra jelenségére utal. Itt olyan kulturális teljesítmények sorsa forog kockán, melyek ugyan egyes emberek tulajdonában állnak, de amelyek esetében mások is azok részeseinek érzik és tekintik magukat. Hasonló jelenségről van tehát itt szó, amellyel az asantik ősszékei kapcsán már találkoztunk. 1992-ben Werner Müller, egy zürichi építész népi kezdeményezést indított a hagyományokban gazdag zürichi Odeon kávéház megmentésére. A kávéház, miután az 1980-