Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)

HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás

Eugenio Barba visszaemlékezése (1999), mely Grotowski huszonhat, 1963-1 969 között neki címzett levelét közli a Land of Ashes and Diamonds. My Apprenticeship in Poland (A hamu és gyémánt földje. Tanulóéveim Lengyelországban) című, antropológusi terep­munkanaplóra hasonlító kommentárja kíséretében, valójában eme Kelet-Európából Nyu­gat-Európába irányuló kísérleti színházi kulturális transzfer krónikája. Az inter- és transzkulturalitás irányába egyébként is az évtizedek óta a dániai Holstebróban élő és alkotó Bárba fejlesztette tovább legkövetkezetesebben Grotowski - a színház, a rítus és a mindennapi gyakorlat kutatását összekapcsoló - kísérleteit, nemzetközi előadói gárdá­jú Odin színházának előadásai, valamint több évtizedes színházi antropológiai kutatásai révén. Az Odin produkciói, kiadványai, dél-amerikai, indiai társulatokkal, hagyományos előadás-technikák mestereivel kialakított kapcsolathálózata, rendszeres vendégjátékai (például a budapesti Szkénében) a színházi interkulturalitás globális műhelyévé avatták a Bárba vezette társulatot. Hosszú és szerteágazó tevékenységüknek csak jelzésére vállal­kozhatunk, utalva például Barba (Barba-Savarese 1991) több nyelven kiadott A diction­ary of theatre anthropology (Színházantropológiai szótár) című művére, mely „egzoti­kus" kultúrák mesterei és olasz professzorok, tehát bizonyos értelemben adatközlőkés antropológusok egyenrangú műhelymunkáján alapuló empirikus kísérletekről ad számot. Céljuk a performatív technikákat éltető közös alapelvek felderítése volt. A szótár össze­hasonlításra épül, térben és időben egymástól távoli vallási, szertartás- vagy színházi gyakorlatban kiforrott (test)technikák kerülnek egymás mellé, közösnek tételezett kate­góriák (mester-tanítvány viszony, egyensúly, kitágított test, energia, arc és szemek, láb-, kéznyelvek) szerinti felosztásban. A fenti szócikkek szerzői transzkulturális összeha­sonlító módszerrel lényegében a „kidolgozott spontaneitás" megvalósíthatóságát kutatják, azt hogy miként lehet a balettban, a nóban, a kathakaliban a test hétköznapitól eltérő használatával a színpadi energiát „élővé", spontánul hatóvá tenni. A döntően imitativ hagyományban szocializálódott nyugati színész számára e lehetőség tudatosításához segítséget jelenthet egyes tradicionális tánc- vagy színpadi technikákkal való ismerkedés (inkulturáció). A hagyományos előadói stílusok képviselői számára pedig az akkulturáció (ha a kathakali táncos egy időre a no kifejezőeszköz-rendszerét kölcsönzi) tárhatja fel a preexpresszív szint, vagyis a néző figyelmének magára vonását lehetővé tevő koncent­rált fizikai és mentális energiaállapot mibenlétét és működését. Az Odin e nemzetközi, első, második és harmadik világbeli művészeket és tudósokat egyenrangú alkotó- és elmélkedőtársként összekapcsoló hálózata révén jött létre az 1980­as években az ISTA, a színházantropológia nemzetközi iskolája. Erről az évente, kétévente néhány hétre felépülő „performatív faluban" folyó műhelymunkáról 1996-ban már egy önreflexív kötet is megjelent Kirsten Hastrup dán antropológus szerkesztésében. Az egyes kurzusok - más-más témát középpontba állítva - a színészi technika feltételezett közös alapjait kutatják transzkulturális dimenzióban, empirikus megközelítésben, gya­korlatokkal, munkademonstrációkkal és összehasonlító elemzésekkel. Hastrup sze­rint az eddig végzett munka azt bizonyította, hogy az eltérő technikákban kifejeződő kulturális szigetek határai csak konceptuálisak. Az ISTA-ban ugyanis olyan „társadalmi tér" jött létre, melynek mesterségesen behatárolt idejében a színházkultúrák nemcsak találkozhattak, hanem határaik is átléphetőkké váltak. Ez az ismerkedés és kölcsönzés azonban - figyelmeztet Hastrup - az antropológiai terepmunkához hasonlóan bizonyos

Next

/
Oldalképek
Tartalom