Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 6/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2003)
HELTAI GYÖNGYI: Színház és interkulturalitás
hogy a nyers humor elleni korábbi támadásoknak döntően társadalmi határokat megerősítő funkciójuk volt. E művelődéstörténeti közelítések arra világítanak rá, hogy egyes színházi műfajok a nagyvárosi kapitalista közegbe kerülő emigránscsoportok emancipációs vágyának egyszerre voltak kifejezési formái és eszközei. S az össznemzeti tömegkultúrabeli térnyerés, valamint az egyes művészeti ágakban megfigyelhető etnikai specializáció adott kisebbségi csoportok színpadi s ezáltal áttételesen társadalmi emancipációját valóban segítette is. Színháztörténeti szemszög A 19. században az európai szemszögből egzotikusnak minősülő színházi hagyományok elsősorban az úgynevezett művészszínházban jelentek meg inspirációként a modernizmus különböző korszakaiban, a kiüresedett polgári realista színház elleni protestáció vagy a nyelvújítás eszközeként. A dokumentumfilmezés és az antropológiai kutatások következtében megjelenő reprezentációs formák - a mozihíradók, az etnográfiai kiállítások, a gyarmattartó európai hatalmak fővárosaiban rendezett általános és specializált világkiállítások (Clifford 1988; Pradel-de Grandry I 983) - segítségével az európai nézők és művészek először szemlélhettek élőben vagy filmen olyan, az európai színházi hagyománytól gyökeresen eltérő, nem imitációra épülő, stilizált művészi nyelveket (kínai opera, no színház, kathakali, bali tánc stb.), melyeknek mind művészi logikája, mind referencialitása, vonatkoztatási rendszere alapvetően eltért az európai színházi hagyományétól. Nicola Savarese (1995) olasz színháztörténész kötete e Kelet és Nyugat között mindig is létező, tág értelemben vett motívumkölcsönzést s a mindenkori „másik" megszemélyesítését is magában foglaló színházi dialógust tekinti át, kimutatva, hogy annak nyomai a görögöktől napjainkig fellelhetők. Vizsgálja többek közt, hogy a Kelet mítoszai miként szolgáltak inspirációs forrásként a nyugati színház kezdeteihez, például a görög tragédiákhoz. Kimutatja a keleti egzotizmus nyomait a 17-18. századi európai színházban, utalva a darabok keleti történelmi figuráira, a török zene felhasználására, majd kommentálva a romantika orientalizmusértékelését. Savarese elsősorban azt kutatja, hogy a keleti színjátszás elemei s az egzotikus „másik" megjelenítései hányféle szinten és jelentéssel bukkannak fel a nyugati színházkultúrában. Külön fejezetet szentel a gyarmataikon élő angolok és a hagyományos indiai színház kapcsolatának, a calcuttai színházi világ, valamint az angol mintájú indiai színházak vizsgálatának, majd bemutatja a keleti világ motívumait a melodrámákban és az operettekben. A Kelet-Nyugat-kapcsolat korlátozott kétirányúságát érzékelteti Sada Vacco és Kawakami Otojoro japán színészek 19. század végi, 20. század eleji európai és amerikai turnéjának visszhangját, illetve a japánok nyugati színivilágról adott értékelését elemezve. Rámutat, hogy a keleti színház stilizált testtechnikáinak a modern európai táncművészetre már gyakorlati hatásuk is volt. A 20. század második felében pedig elsősorban az úgynevezett rendezői színház nagyjai - Craig, Mejerhold, Artaud, Brecht, Grotowski, Brook és Bárba - fordultak a tradicionális keleti performatív technikákhoz a nyugati színház kifejezőeszközeinek és szemléletének radikális megújítása érdekében.
